Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Pomogáts Béla: Az atléta halála
Pomogáts Béla • Az atléta halála 27 Az atléta halálában Mészöly is arra törekszik, hogy közönségét ne sodorják el a történet fordulatai; ellenkezőleg, őrizze meg figyelmét, éberségét, és próbálja meg felderíteni az író rejtettebb bölcseletét. Ezért ő is „elidegeníti” olvasóját a történettől, az ábrázolt világ külső színeitől. Ezt a szándékát a cselekmény folyamatosságának, szerves rendjének megbontásával éri el. A modern regény képviselői (Prousttól Camus-ig és Durreltől Bulgakovig) gyakran élnek ezzel az eljárással. Az eseményeket nem az idő haladásának, hanem az emlékezésnek a rendjében adják elő, és az előadásnak ez a rendje a logikailag és pszichológiailag összetartozó mozzanatokat helyezi el egymás mellett. Ilyen módon irányítják a figyelmet a rejtett, általánosabb mondanivalóra, ezáltal fejezik ki sajátos világlátásukat. Mészöly is átrendezi az atléta élettörténetét, és ezzel átértelmezi azt a képet, amely a regényből kibontakozik. A történet átrendezését, pontosabban a hagyományosan folyamatos előadás átalakítását különféle „technikai” eszközökkel éri el. Ilyen eszköz a regény kerete, vagyis Hildinek azok a kommentárjai, amelyek a nyomozás munkáját kísérik, s a felderített eseményeket magyarázzák. Ezek több alkalommal figyelmeztetnek az atléta élettörténetét feldolgozó vállalkozás nehézségére és korlátáira, egyszersmind ezek a regényíró korlátái. Hildi bizonytalansága, szkepszise a regényíró műhelyproblémáira utal. Arra, hogy a modern irodalom kísérletein és szemléletén nevelődött alkotó művész már nem azzal a biztonsággal kezeli tárgyát, mint a klasszikusok. Nem öntörvényű, önmagában teljes világot akar teremteni, hanem saját töprengéseiről, felismeréseiről is szeretne vallani: azaz a narrációt részben a reflexió váltja fel vagy legalábbis egészíti ki. Amikor tehát Hildi a munka korlátáiról és konfliktusairól beszél, azt a dilemmát fedi fel, amit a modern író él át, midőn az ábrázolás szubjektív és objektív körülményeivel hadakozik, s a tárgyias ábrázolás igényét minduntalan vallomás kényszerével kell egyesítenie. „Az egyik nap - mondja például - végigolvastam, amit leírtam eddig az életünkről, s nem voltam megelégedve vele. Ez újra megerősített, hogy csupán vázlatnak tekintsem. Úgy találtam, hogy még mindig túl sok a rögtönző föltevés, a hasonlítás, az önkényes vonatkoztatás benne. Bár a kísértés is sok, hogy ezt-azt belemagyarázzak a történetekbe.” Magyarázat helyett ezért megelégszik a kommentárral, azzal, hogy összegyűjtse egy emberi sors lényeges mozzanatait, „...nem is célom - olvassuk -, hogy valami kerek magyarázatot erőszakoljak rá a történetekre. Megelégednék azzal is, ha legalább a lényeges mozzanatokat sikerülne elválasztanom a kevésbé lényegesektől.” Később még ezt a beavatkozást is elveti: marad a puszta tények leírása, most már kommentár nélkül, marad a puszta
