Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 1. szám - Pomogáts Béla: Az atléta halála

26 Út Dunatát • 2002 március és a Saulus című regények, úgy tetszik, olyan önmagukban zárt, autonóm és mégis metaforikus történetek, mint Franz Kafka vagy Albert Camus művei. Nem részlete­ik által fejeznek ki valamilyen - pusztán a közelmúlt történetére aktualizálható - je­lentést, hanem teljességükben közölnek bizonyos, a modern ember tapasztalatait, a modern ipari társadalom és a diktatórikus társadalomszervezés tanulságait érintő, a legszélesebb általánosítás fokán megfogalmazott felismeréseket. Ilyen autonóm és metaforikus mű Az atléta halála is, és ilyen általánosabb erkölcsi-lélektani felismeré­seket és tanulságokat hordoz Őze Bálint különös alakja. Az atléta olyan hős, akinek sorsában és helyzetében az író bölcseleté öltött jelképes módon alakot. A regény cselekménye, meséje éppen ezért csak első közelítésre érdekelhet bennünket. Őze Bálint, a rendkívül tehetséges hosszútávfutó egy magányos edzé­sen az erdélyi Vlegyásza hegyei között hirtelen szívroham áldozata lesz. Elettársa, Hildi megbízást kap az Állami Sportkiadótól, hogy írja meg az atléta életét, sze­mélyes közelből mutatva be a népszerű bajnokot. A fiatal tanárnő nem éri be sze­mélyes emlékeivel: nem azt akarja megírni, hogy ő minek látta Őze Bálintot, ha­nem hogy milyen volt a valóságban, minek tudta önmagát. Következésképp nyo­mozni kezd Bálint emlékei, gyermekkora után. Régi fényképek és emléktárgyak személyes értelmét kutatja, felkeresi az atléta szülőfaluját, gyermekéveinek legen­dás színhelyét, és számot vet ismerőseivel, barátaival. Ebből a nyomozásból kere­kedik ki Őze Bálint valóságos emberi személyisége és élettörténete, és az élettörté­net felszíne alatt nyer megfogalmazást az író valódi mondanivalója, morális-lélek­tani üzenete. Mészöly gondosan ügyel arra, hogy ne pusztán a cselekmény töltse be a re­gény terét, és ne a sportolóvilág színes forgataga kösse le az olvasót, hiszen a fi­gyelmet a mondanivalóra akarja irányítani. Ezt úgy éri el, hogy minduntalan el­idegeníti a mesétől, nem hagyja, hogy a történet magával ragadja képzeletét. Az „elidegenítés”-nek ez a módszere Bertolt Brechttől, az avantgarde dramaturgia te­kintélyes mesterétől származik. Brecht dolgozta ki és alkalmazta drámáiban az el­idegenítés effektusait: az énekelt songokat, szavalt versbetéteket, nyomtatott feli­ratokat. Mégpedig azért, hogy a nézőközönséget kizökkentse a színpadon pergő események hatásából, s tudatosítsa benne a darab eszmei üzenetét. A néző ugyan­is - az érdekes és fordulatos színpadi játékot figyelve - hajlamos átadni magát a történetnek, és kevésbé figyel a kibontakozó mondanivalóra. A német drámaíró, aki egyúttal a színpadi technikának és a közönség lélektanának is értő mestere volt, a nézők önfeledt elragadtatását akarta megakadályozni, midőn kidolgozta az „elidegenítő effektusokat”.

Next

/
Thumbnails
Contents