Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 3. szám - Bakonyi Veronika: A tárgyiasság (mű)formáinak körüljárhatósága
Bakonyi Veronika • A tárgyiasság (müíformáinak... 37 Bakonyi Veronika A TÁRGYIASSÁG (MŰ)FORMÁINAK KÖRÜLJÁRHATÓSÁGA: A LÍRAI KÉPI NARRATÍVA ESZTÉTIKÁJA ÉS A BABITSI HALÁLTÁNC „Szobor kell? Itt a szonettem.” Alain Bosquet: Az anyagról Gottfried Boehm a képi ábrázolások nyelvi leírhatóságának kétséges voltát abban látja gyökerezni, hogy azok - mivel nem csupán megállapítások - túlmennek faktikus jelenvaló létükön, a képnarráció a tér és idő sajátos korrelátumából alakul. Az esztétikai, képzőművészeti írásaival induló, haláltánc-metszetekért rajongó Charles Baudelaire egy sokáig igen szigorúan a szabályoknak engedelmeskedő versformát, a szonettet véli legalkalmasabbnak a műtárgyak leírására. A szonett irodalomtörténeti útjának követése a formának - mint esztétikaipoétikai - fogalomnak a kibővülését fedi fel. A francia középkor századainak irodalmi dimenzióját egyszerre töltik be a végtelenbe futó versformák és az új, „zárt” versvilágok. A „didaktikainak” keresztelt tizennegyedik és tizenötödik század invenciói révén a lírában a korábbiaknál súlyosabb gondolati tartalmak kapnak teret, új retorikát követelve. A haláltánc rondója vagy a ballada egyre ritkábban lép át versből prózába és fordítva, a fatras, a fatrasie struktúrája rögzül, valamint a tizennegyedik századtól Morier1 a szonettet is egyértelműen a rögzített formájú művek („les tailles”) közé helyezi. Mégis csupán a szonett az az említett műfajok közül, amelyik a tizenkilencedik század folyamán - a parnasszizmus école pittoresque iránya révén - ismét hagyományteremtővé (vagy - folytatóvá) válik, majd a műfaj gondolatisága folytonosságot teremt a huszadik századi magyar lírával, így a tárgyiasság jelenségkörével is. A szonett zárt formájának terében fellépő horror vacui felidézi a fehér papírlap és a szöveg, élmény és mű új viszonyát. Babits Mihály az irodalomtörténet által nagyvárosi tájképnek keresztelt műfajra a szonett egyedülálló stabilitását és gondolatiságát vetíti rá. Ez a dolgozat Babits Képek és jelenések ciklusának szándékolt hagyományba ágyazódását kívánja felvázolni, reflektálva a ciklus darabjainak szoros sorrendiségére és a létrejövő intratextuális műfajiságra, ami megvilágítja a tárgyiasság újabb aspektusait. Bár az 1920-as években az új művészetbölcseleti kategóriák elmaradnak az esszék gondolatvilágából, a költészetben ciklikusan és szórványosan továbbra is formákat szerveznek, amint azt az elemzett versek bizonyíthatják. A Babitsra vonatkozó hatástörténetből a dolgozat főként a francia vonalra utal, kiemelt jelentőséggel Charles Baudelaire-re és Henri Bergsonra.
