Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 3. szám - Demény Péter: A hulló szőrű szeretet
Demény Péter ■ A hulló szőrű szeretet 27 mintha kalapáccsal ütögetnékafejét, de mondanom sem kell, erre is csak jóval később jöttem rá, és anyám valamiért, talán akkor is megijedt, hogy apám elhagyja, valami okból visszamondta apámnak, és apám egész délután úgy nézett rám, mint a véres késre, végig féltem, hogy végül megver, de mint általában, most sem mert vagy nem akart megütni, csak a szemüvegemet vágta a fejemhez, mikor már nem bírta tovább. Ez a meg nem történt tanúságtétel is sorsdöntő pillanat volt az életemben, mint ahogy így visszatekintve mintha mindegyik az lett volna, legalábbis nagyon sok azok közül, amelyek örökre megmaradtak bennem, mintha annak, aki rossz családban nőtt fel, milyen keveset mond ez a szó is! még hogy rossz családban! mintha nem is a pokolban vagy a pokol tornácán nevelkedtem volna, hanem egy olyan helyen, amely inkább volt rossz, mint jó, nem rossz család voltunk, ez semmit nem mond el mindabból a gyötrelemből, amin keresztülmentünk, és amin ráadásul valamiféle lelkiismeretfurdalással mentünk keresztül, mert milyen dolog az, hogy nem szeretjük a szüleinket, illetve szeretjük, de nem mind a kettőt, csak egyet-egyet, öcsém apámat, én anyámat, mert a legzsengébb gyerekkorban bizony így volt, apám mindenüvé magával vitte öcsémet, és ez a mindenüvé elsősorban természetesen a kocsmát jelentette, vagy pedig a barátokat, ami ugyanaz, mert a barátok szintén alkoholisták voltak, Imi, Imi, mondták, illetve kiáltották boldogan apámnak, amikor meglátták az ajtóban, és rögtön előkerült a vodka, a pálinka vagy a bor, és inni meg viccelni kezdtek, de milyen vicceket tud mondani valaki, akit a pián kívül semmi egyéb nem érdekel, ocsmány, hülye vicceket nyilván, öcsém, a két vagy három, később négy vagy öt éves öcsém pedig ült ott a sámlin, hokkerlin vagy micsodán, és hallgatta ezt a részeg gajdolást, közben a barátok és rokonok felesége fáradt vagy megundorodott testtel és remegő szájjal üldögélt a konyhában, amíg annyira el nem álmosodott, hogy el nem búcsúzott a részegektől, ekkor ismét néhány hülye poén következett, amely a nőkre vonatkozott, és amelyen öcsém sután vigyorgott, mit is tehetett volna, ült a kisszéken, vigyorgott és ásítozott, aztán egyszercsak nyafogni kezdett, akkor apám nagy nehezen felállt, hosszasan elköszönt a házigazdától, aki még talán nála is részegebb volt, kedvetlenül kirántotta öcsémet az ajtón, s a kedvetlenség hazafelé menet csak fokozódott, apám minden lépéssel mogorvább lett, s a dolgon az sem segített, hogy olyankor már egyetlen busz vagy troli nem járt, villamos még nem volt Kolozsváron, apám kijózanodott ugyan, de éppen csak annyira, hogy újult erővel, frissen tudjon veszekedni, vérben forgó szemmel ordítozzon, belekössön az élő fába, ahogy nagyanyám mondta, és ne hagyjon aludni senkit, még a szomszédokat sem.
