Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 3. szám - Demény Péter: A hulló szőrű szeretet
28 Út Dunatát • 2002 szeptember Olykor már hazaérkezésünkkor tudtuk, hogy mi következik, apám ugyanis már elvitte öcsémet, máskor hazajött, pityókosan megebédelt, aztán bejelentette, hogy megy, azzal ment is, csak éppem felöltöztette Andrist, de néhányszor ehhez se volt türelme, annyira nem bírta már otthon. Éppen ez kerülte el a figyelmemet, ez, ami talán a legfontosabb volt: ha annyi eszem lett volna, amennyi akkor még nyilván nem lehetett, azt a kérdést kellett volna föltennem magamban, miért nem bírja apám otthon, miért menekül el, ahogy lehet, miért áll föl rögtön ebéd után, s miért szól a veszekedések nagy része arról, hogy anyám nem főzött, nem mosott, nem mosogatott, anyám folyton a pénzről kérdezősködik, illetve megint alszik, amely kérdés apám megfogalmazásában úgy hangzott, manna, megint döglesz? Mindezeket a kérdéseket persze csak jóval később tettem föl magamnak, akkor, amikor már válaszolni is tudtam rájuk, mikor már régen kiábrándultam anyámból, holott apámat nem gyűlöltem kevésbé, mint addig, mikor már nagyon gyakran veszekedtem nagyanyámmal, mert mindenáron meg akartam győzni arról, hogy anyám korántsem tökéletes (ebből is látszik, hogy mindenre azért még akkor sem jöttem rá), mikor már nagyanyám kezdett kiábrándulni belőlem, mert elárultam a tábort, a mi táborunkat, a nagyanyám-anyám-én tengelyhatalmakat, átálltam, s hiába magyaráztam, hogy nem átálltam, különben is, mit jelent ez a szó, mit jelenthet, elég baj, hogy egyáltalán jelenthet valamit, s ez is családunk egyik tragédiája! akkor már mindketten ordítottunk, gyalázatos! kiáltotta nagyanyám, az anyád picsája! vágtam a fejéhez, nem érted, hogy csak meg szeretnék érteni valamit! és nem érdekel, hogy kit árulok el! üvöltöttem, ami elég képtelen ellentmondás, ha meggondoljuk, az ember nem üvöltve szeretne megérteni valamit, és nem is elárulva valakit vagy valamit, de éppen az volt a baj, hogy a feszültségtől már nem lehetett halkan beszélni, a feszültségtől vagy üvölteni kellett, vagy pedig egyáltalán nem kellett volna beszélni, meg kellett volna némulni egy életre, legalábbis, ami a fájdalmakat illeti, nem emlegetni folyton őket, sem a megértésre, sem a bosszúra, sem a megkönnyebbülésre, sem más ilyenekre hivatkozva, magunkban intézni el a nem-értést, magunkban forralni a bosszút, másképp könynyebbülni meg, én erre nem voltam képes, és bár a bosszú gondolata most már nagyon távol áll tőlem, gyakran mégis úgy tűnik, mintha bosszút szeretnék állni valakin, vagy inkább mindenkin, nagyanyám legalábbis így érezte, és így érezte anyám is, meg apám, amikor nagyritkán ő is beleolvasott abba, amit írtam, de általában hülye fdozófusnak nevezett. Öcsém például megnémult, nem emlegette a fájdalmait, pedig testi értelemben sokkal több és kíméletlenebb fájdalmat kellett kiállnia, mint nekem, apám sok
