Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Polcz Alaine: A kert
Polcz Alaine • A kert 17 Ismerem a hóvirágokat, tudom pontosan, hogy merre kell őket várni, s jönnek is szorgalmasan. Havon keresztül is kinyílnak. Megfigyeltem, ha túl nagy fagy éri őket, ellankadnak, lekókadnak, de aztán magukhoz térnek, talpra állnak. Minden tő tulipánt ismerek, ismerem a nárciszokat, a jácintokat, várom a krókuszokat, tudom, mi hol nyílik. A „pesti” kertünk Buda egyik legszebb kertje. Különleges rózsák, tulipánfa, évelősök és idényvirágok, amit a kertészetből hoznak, és ültetnek. Csöppet én is segítek, de csak egy leheletnyit. Ott van Miklósnak egy padja a százados fa alatt. „Ez a Miklós padja” - mondta Éva, aki gondot visel a kertre. (De Miklós nem nagyon ment le a kertbe - két emeletnyi lépcsőjárás sok volt.) Ezt a kertet is végigjárom. Itt a kert gazdagsága az, ami lenyűgözi az embert. Mindenütt más fajta virág, csodálatos formák, szín, illat. Egy-egy bimbót, levelet vagy kicsi ágat szoktam felvinni, mikor, mi nyílik. így volt természetes, „Miklósnak mindent szabad!” ez a jelszó a házban. Kint pedig - azt mondom reggel - „Gyere nézd meg, a fehér krókusz kinyitott a kút mellett!” S akkor elmentünk megnézni. Az egyetlen szelídrózsabokromat minden nap üdvözlöm, a vadrózsa - egy szelídrózsa, amelyik elvadult - a tetőig ér az ablakom előtt, úgy hajlik be sok-sok virágával, hogy nem lehet nyitni, és csukni a spalettát. „Rendben van, miért ne?” Csak hogyha vihar van, esik, fúj a szél, úgy csapkodja az ablaküveget, hogy nem tudok aludni. Télen hagyom a piros bogyókat, mert szépek. Jönnek a madarak, jönnek a macskák - néha megeszik a madarakat, - ismerjük a mókusokat. A ház háta mögött lévő diófa az övéké, soha egyetlen dió sem jut nekünk. A ház előtt lévő fa, ahol Miklós szeret ülni, a miénk. Ahhoz nem nyúlnak a mókusok. A madáritatóból isznak a macskák, és ott fürdenek, isznak a madarak is. Szeretjük nézni az ablakból, amikor furödnek. Szépen faragott kő, egyik szobrász barátunk hozta. Nem is voltunk otthon, hátizsákban cipelte hozzánk, letette, azóta ott van. Most lassan átalakult a kert: rendszeresen, gyakran nyírt pázsit szépen kihozza a hajlatokat, a domborulatokat. A fák túlságosan elszaporodtak, közel jöttek, árnyékolják a házat, a kertet. Már alig találunk egy kicsi helyet, ha valamit akarunk ültetni. Minden tele van. de védem a nyílt területet. Az olyan jó, ha jobbra-balra néz az ember, akkor a házon túl erdős részeket lát, mögöttünk a fenyőerdő, és előttünk a vadvirágos rét, egy malomkő került csak oda, amit a pincéből vittünk ki Pestről. Négy ember, szállítómunkások cipelték, hevederekkel, küszködtek vele. Nagyon nehéz.
