Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 2. szám - Simon László: A szekszárdi Balassa János Kórház

64

Úr Dunatái • 2002 június

tünk, a belgyógyászat sokáig - a vér- és agypezsdítő diagnosztikus és terápiás sikereket kivéve - a „táppénzcsalók” elleni első vonalbeli küzdelem lövészárkának számított. Sok mindent most kell újra megtanulnunk, átértékelnünk magatartás formákat, megbecsülni a beteget, aki valamilyen - többnyire kényszerű, ritkábban okszerű, időnként kifürkészhetetlen - indokok miatt hozzánk fordult. A kórházi gyógykezelés menetrendje nem sokat változott, hierarchikus formáinkban csak mostanában kezd igazi helyet kapni a jó értelemben vett konzílium, hozzáértő orvosok rangot alig figyelembe vevő megbeszélése.

Az orvosi beosztás minél magasabb grádusát birtokolod, törvényszerűen annál inkább távolodsz a betegtől. A végén, a csúcsokon a „nagyfőnök” pedig akár már lélektelen és érdektelen bürokratává is válhat (Antalóczy ). Jó úton haladunk efelé. Már majdnem leszoktam a fizikális vizsgálatról, legfeljebb az anamnézist forszírozom, azt is csak úgy, hogy tájékozódni tudjak a másnap legszükségesebb teendők algoritmusáról. Köszönhetően mindennapi finanszírozási és bürokratikus kínjainknak, sikerült a „létett világ” legizgalmasabb és legörömtelibbnek szánt tevékenységét, a gyógyító klinikai orvoslást abakusz golyókat tologató kicsinyes teljesítmény - számítgatás áldozatának aljasítani. Mégis azt mondom, minden, a munkánkat akadályozó és hátráltató, most „demokratikus szabadságjog” - ként (paramedicina, kuruzslás, homeopathia, stb.) élvezett kóros kinövés ellenére, meg tudtuk és meg is fogjuk őrizni azt a klinikus szellemiséget, amelyet elődeinktől akarva - akaratlanul tanultunk, és amelynek előterében mindig a beteg valódi érdeke áll.

A klinikai tudományos kutatásról. Véleményem szerint majdnem minden munkatársamat, felkészültsége és erkölcsi tartása predesztinálhatná arra, hogy klinikai tapasztalatait a szintetizáló kutató szemszögéből foglalhassa össze. Egy eset irodalmi hátterének felkutatása sosem más, mint az önképzés leghatásosabb eszköze , sorsokat befolyásoló tetteink kritikus és önkritikus bírálata, fiatal kollégáink megóvása gyakran közös tévedéseink elkövetésétől, vagy biztatása saját, a gondolkodó emberekben először mindig inkább titkoltan felmerülő, innovatív gondolataik kibontakoztatására. Báró Korányi Frigyes professzor 1880-ban írta: „... valamely gyógyászati közintézetben önálló tevékenységet csak úgy lehet kifejteni, ha nem csak az idó'szerinti ismeretek összege jut benne alkalmazásra, hanem ha a tevékenység közben támadott kérdések megfejtésére is megadatik az alkalom.” Alkalom még talán adódna is, támogatás alig, a készség elsorvad, a késztetés erőltetett és a rekompenzáció biztos hiányát látva eleve reménytelennek hisszük.