Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 2. szám - Simon László: A szekszárdi Balassa János Kórház
56 Út Dunatát ■ 2002 június isten neki. A Szekszárdi Kórház II. Belgyógyászati Osztályának most következő története nem történelem, hanem húsz év, ahogy én látom. Szubjektív értékelés, érzelemdömping, fórum, racionális vagy átmenetileg irracionális gondolataim, melyeket „nem mondhatok el senkinek, elmondom hát mindenkinek...”. Ha valami értelme van az új demokráciának, az a gondolkodás és szólás szabadságának joga. Boldogult emlékezetű elődöm, Medgyes Árpád - akik ismerték is „Bubunak” szerették, amennyire lehetett - 1975-ben sávokról, az ágykihasználásról irt, ágyszélen ülve hideget evő betegekről, arról, hogy milyen nehéz volt megfelelni a „szocialista” egészségügy elvárásainak. Könnyű volt neki. Messzire jutottunk azóta? Bizonyos értelemben igen. A betegünk azóta is az ágy szélén ülve eszi a hideget, de az ágy már kényelmesebb hollandi vagy német használt adomány. „Szocialista” egészségügy nincs, ugyanúgy, ahogy az erkölcs és az ember is univerzális fogalom, sem nem szocialista, sem nem keresztény, sem nem polgári. Én mondhatom, mert hát a negyvenes évek végén Jászberényben ministránsként három pap unokatestvéremmel a háttérben szoktam a változás ellentmondásait, a „bontás” időszakának utolsó kórházi párttitkáraként én erőszakoltam - azóta is szégyellem - egy mostani főorvos kollégámat az utált munkásőr orvosi uniformisba, most meg a morál aktuális polgári értelmezését próbálom leerőszakolni a torkomon. Erkölcsös, emberi, polgári, keresztény, magyar. Hiába próbálom Élesztgetni, egyik jelzős szerkezet sem illik a hazai egészségügyhöz. Egészségügy - egyáltalán a fogalom is egy szemantikai abszurd. Egyetlen kultúrnyelv sem igen használja, kivéve talán poroszos örökségünket: Gesundheitswesen. Az angol (medical service), a francia és az olasz (police sanitaire, polizia di sanita) nyelvekben mind benne foglaltatik valahogy a „szolgálat” szelleme is. Sok bajunk volt ezzel a „szolgálattal” az elmúlt 25 év alatt. Sokféleképpenlehetne emlékezni. Lehetne beszélni azokról az erőfeszítésekről, amelyekkel - furfangosan kibújva az anekdotikusan élenjáró szovjet orvos-tudomány ránk erőszakolt bűvköréből - megpróbáltunk minél gyorsabb ütemben utánakullogni a nyugati világ exponenciálisan távolodó , elsősorban technológiai előnyének. Lehetne sokat beszélni arról is, hogy hogyan mérgezte tovább a politikailag amúgyis célzottan destruált orvos-beteg kapcsolatot az aljas indokkal legalizált „paraszolvencia”. „Hétköznapi hősökről” is lehet beszélni, de csak akkor, ha tényleg együtt érzünk velük. Mindez csak akkor lenne jogos és igazi, ha a bőrünkön és a lelki nyugalmunkon érezhetnénk, hogy a „rendszerváltás” elmúlt tíz éve valódi változásokat hozott. Ennek hiányában viszont a krónikásnak nem sok lehetősége marad. Nem fogok statisztikákról, a lelkiismere-