Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 2. szám - Fried István: Márai Sándor "költészettan"-a
Fried István • Márai Sándor „költészettan”-a 19 szerint említi meg Rilkét A légkörről szólva, a János evangélium kezdő mondataira is utal A meglepetésben, de nem kevés, s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, az önidézet. S bár csak allúziók formájában, az Ars poetica lényegében azt az író-szubjektumot írja körül, akinek létrehozásáért az Egy polgár vallomásai nevelődési/ellen-nevelődési regénye küzdött meg önmagával. Itt is hasonló módon kap alakot az író: a külön-külön címen közölt darabokból egymással ellentétes információk olvashatók ki. Ha a befejezett regény utáni pillanat rögeszmének és kényszerképzetnek minősíti a regénnyel való törődést, A világ - Gide-re hivatkozva, pontosabban Gide ürügyén - új világ teremtéséről beszél, olyanról, amelynek „fizikai törvényei is vannak: naplementéje, flórája, faunája, külön társadalma.” Amit ehhez hozzátesz, az első megközelítésben a századfordulós ön-felülértékelésnek lehetne megnyilvánulása: „Ebben vetélytársa a Teremtőnek”. Erősítené ezt a vélekedést a romantikában kibontakozó Prométheusz-képzet, a Shaftesburytől előbb Goethéig, majd Shelley-ig ívelő gondolat a művész-lázadóról, a szerző-titánról. Máraitól azonban mi sem áll távolabb, mint a romantikussá sűrűsödő titanizmus. A Teremtés tökéletességével szemben a művész befej ezhetetlent alkot, tehát tökéletlent, így nem térhet a hetedik napon pihenőre. A „Sajnáld a művészt.” Zárás sem titáni-hősi pózban állítja elénk e XX. századi Prométheuszt, inkább szánalmat ébresztő figuraként. Az sem teljesen mellékes, hogy a felszólításnak szánt (?) mondat nem felkiáltójellel zárul, hanem ponttal, mintegy mérsékelve az előadás pátoszát. Ellenben A légkör indításában „Vigyázz a szavakkal!” ott a nyomatékot jelző írásjel, s az „»Elég!«” felszólításaiban szintén. Ám ez a felkiáltójelekkel zsúfolt szöveg az indulatos mondatot („Utálom az irodalmat!”) követőleg elcsitulni látszik, visszautal A világra., hogy aztán eltávolítson tőle, s a művész magatartásának, viszonyrendszerének ambivalenciájával zár. Ami ismételten azt látszik tudatosítani, hogy az egyes szövegdarabok kapcsolatai nem oltják ugyan ki egymást, de nem teszik lehetővé az egyértelmű állásfoglalást: „Hiszek a teremtésben. S reszketek és menekülök előle”. Pozitivitás és negativitás hasonló mértéke sem képes az egyensúly megteremtésére, csupán arra, hogy a meghitt kijelentéseknek határt szabjon. Itt jegyzem meg, hogy az Ars poetica egésze mintha önmaga, „műfaja” ellen hatna. Arról már volt szó, hogy nem szabályrendszer (mint például Horatiusé vagy Boileau-é), nem kritikai-alkotói elvek összegzése (mint Arany Jánosé), de nem is ön-hitelesítő cselekvés, mint Verlaine-é, és nem vitairat (mint József Attiláé, amely „más költők”-et vesz célba). Egységes szöveggé a hét kispróza azáltal lesz, hogy közös főcím alá foglaltatik. Ugyanakkor más Márai-kötetek ismeretében állíthatjuk, hogy e szövegeknek ez csak az ÚjIdők-btb helye, kötetben más
