Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 2. szám - Fried István: Márai Sándor "költészettan"-a
20 Út Dunatái • 2002 túnius szövegkörnyezetben más jelentések formálódásához járulnak. Mint ahogy egyenként vizsgálva az Ars poetica darabjaihoz más jelentést rendelhet értelmezője, mint az Új Idők két lapját egyvégtében végigolvasva. Feltételezhetnénk tehát, hogy a szöveg közreadásának ez a módja szerves része lenne Márai „költészettan”ának? Esetleg olyan gyanút is megkockáztathatnánk, hogy nemcsak a szavakkal kell vigyáznunk; nemcsak a szavak „összetett”-ek, hanem egyes összefüggő szövegdarabok is? Amit aztán olyképpen magarázhatnánk, hogy nemcsak az olvasóknak bizonyos értelemben kiszolgáltatott, bár nem egészen védtelen szövegnek nincsen egyszer és mindenkorra rögzített jelentése; név szerinti szerzője sokféle üzenetet bízhat rá, csak éppen nem határozza meg pontosan helyét, helyzete pedig abból a szövegösszefüggésből következhet, amelybe különféle alkalmakkor beépül. Összetett olyan értelemben a szöveg, hogy jelentéslehetőségei változnak, részben attól függően, hogy önmagában áll-e, folyóiratban más szövegek társaságában vagy gyűjteményes kötetben jelent-e meg. így nemcsak a Márai-életműben tájékozatlan olvasók különféle értelmezési stratégiái találkoztathatók a szöveggel, hanem olyanféle olvasó is, aki a szöveg-előfordulásokat jól ismeri, meg olyanféle olvasó, aki csak egyiket-másikat, és olyan, aki csak egy helyen figyel föl a szövegre. Minek következtében a jelentéslehetőségek megsokszorozódnak, aszerint, hogy a szövegek milyen más szövegek társaságában értelmezik egymást, illetőleg kínálják föl az értelmezés lehetőségét az eltérő tudású olvasóknak. Ez a fajta gondolati játék maga is az értelmezés egyik esélyével kecsegtet abban a reményben, hogy nem visz nagyon messze Márai költészettanától. Ugyanis A négy évszak és az Égés föld válogatás a különféle folyóiratokban, lapokban, különféle összeállításban megjelentetett kisprózából. Mármost eleve szerzői-poétikai döntés, hogy végül mi került az igen heterogén anyagból a kötetbe, miféle költészettani, tematikai stb. elvek húzódnak meg a döntés hátterében, s miben különböznek egymástól a különböző céllal és megfontolással készült összeállítások. S bár a tudatosság az Új Idők beli közlésben átcsúszik a rutin negativitásába, a titokfejtő európai olvasó (amint a Kínaiul megfogalmazza) a merő akarattalanságban sem nyugodhat meg, nem hagyatkozhat sem a szabályokra, sem az önkéntelen teremtődésre. Ha viszont röviden meg kellene mondani, mi tehát az irodalom, mi Márai Sándor költészettana az 1940-es évek elején (ez más volt az 1920-as években, a német expresszionizmus szomszédságában, más lesz az emigrációban), aligha lehetne igazán találó válaszra lelni. Még az is lehet, hogy „a meglepetés” költészettani érvényességű fogalom, a létezés és a teremtés nemcsak a statika és a dinamika egymásnak feszülése, hanem alkotás-alkotódás „dialektikája”, és az is lehetséges,
