Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 2. szám - Hartmann József: Versek (Te meg én; Vízöntő; Szekszárd)
Hartmann József • Versek 9 vegyület egy véres kísérletben. S mint a búvárt egyre mélyebbre ránt a sok kispekulált féligazság, vészesen fogy az önfeledt idő, a hiábavalóság terhe nő, mozdulataimban fagy a vér, testemből kiszorít a sok miért... S csak táncolok, mint vízben a homok, mint levegőben a virág-porok, építek dűnét, homok-hegyeket, csókolok bibét, virág-kelyheket, temetem a roncsokat, kincseket, nemzek édes, színes gyümölcsöket, rám izzad kínnal gyöngyöt a kagyló, belőlem él, növekszik a hernyó, nekem hoz titkot a végtelen víz, engem a tavasz mindig táncba visz, én boldogan halnék, de nem tudok, én csak élnék, de mindig meghalok... Munkál az idő, ami volt, a múlt, az ős elem magyarázatlanul fúr, farag, s teszi dolgát a jelen, és én is teszem, amíg tehetem... SZEKSZÁRD Úgy ölelkezünk ebben a furcsa nyárban, mint egymástól tiltott régi szeretők, és én gyengéden fejtem le új ruhádat, hogy lássam lelkeden hol vannak a redők. Simogatnálak, pihennék öledben megint, ha nem lennék olyan ostoba, hogy szégyenlem már, amit neked kellet volna,
