Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 2. szám - Hartmann József: Versek (Te meg én; Vízöntő; Szekszárd)
10 Út Dunatát • 2002 túnius másoknak adtam oda. Méregetem, mint a kufár, hogy mit adtál, és mi maradt még abból bennem, közben majdnem elfelejtem, amit szétosztottam magamból, azt Te ajándékoztad nekem! Hozzádbújok és átölelsz, mint régen,- látod ennyit jelent az eredet, -nem kérdezed, így nem kell szégyellnem: volt idő, mikor nem szerettelek. Mert ilyen lesz a gyermek-ember, amit itthon nehezen szerez, azt ott ingyen osztogatja el, s ha szidják, - nem nézi igaz-e - sértődötten visszafelesel. Már nem perelek, csak félek nagyon, hogy a vagyont, mit adtál, s átadtam, miattad kell sorsára hagynom. Mert nehéz ápolni, mit rámtestáltál, az élők és az ősök hagyatékát,- szeretet nélkül nem is tudnám talán - s ha visszaveszem - hiszem - hitében az már nem én leszek, ha majd hazaérek. Most nem akarok semmit, csak veled lenni, belédcsimpaszkodva nézni, ami vagy, a fáradt, ismerős utcákon sétálni, lelked redőiben találni magam, s öledből számolni a kereszteket a dombokra kúszó templomok tornyán, meg még azt a hármat, ott a Bartinán...
