Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd
6 Út Dunatát ■ 2001 március porsószegek, mint bármelyik cigaretta, sőt, nem is szegek, koporsófacsavarok, nagy, iszonyatos ellencsavarral, iszonyatos rugósalátéttel, és iszonyatos csavarhúzók röpködnek a levegőben, a vad érzelmek szálanként tépik ki az ember haját, nincs olyan vad érzelem, amely végső soron ne okozna fájdalmat, minden vad érzelem életképtelenné tesz, egyedül a fájdalom elviselése a cél, és minden más belevész, eltűnik, eltűnik minden más érzelem, belevész a vad érzelembe, a vad érzelem egyedül arra jó, hogy megtanuljon magára vigyázni az ember, ha már egyszer túlélte, akkor aztán, ha közelít a vad érzelem, minden ablakot becsukni, minden kaput bezárni, csapóajtókat elreteszelni, függőhidat fölvonni, kéménynyílást betömni, főcsapokat elzárni, a repedéseket megerősíteni, mennyezetet aládúcolni, vakablakokat szemmel tartani, padlózatot újraszögelni, redőnyt leereszteni, zsaluvasakat ellenőrizni, és nem tenni mást, ülni és hallgatni, hogyan tombol odakint a vad érzelem, hogy próbál meg betörni és mindent elárasztani, hogy morog és dühöng, villámlik és csapkod, feszít és nyöszörög, könyörög és ravaszkodik, taktikázik és visszavonul, vár és les, figyel és vár, hogy aztán egy óvatlan pillanatban a legkisebb résen betóduljon és elárasszon, maga alá temessen mindent, úgyhogy talán még épp időben vagyok, gondolta Kremkus, ellenőriznem kell azt a tekintetet, mielőtt váratlanul lecsap rám, meg kell bizonyosodnom, hogy akkor mitévő legyek. Kremkus férfiszomszédja szótlanul haladt Kremkus mellett, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, idegesnek látszott és mindenre elszántnak. Néha mintha Kremkusra akarna pillantani, valamit kiolvasni az arcából, de félúton megállt a tekintete. Kremkus sem figyelt rá, így lépkedtek egymás mellett, mindketten mást és mást akartak, ugyanott és ugyanakkor. Mintha semmi köze nem lenne egymáshoz a két embernek, csak a gyaloglás ritmusa egyezik, és az irány. De Kremkusnak hirtelen elege lett ebből a gyászmenetből, egy lépésre megállt, fölvett egy kavicsot, és hátra sem nézve maga mögé hajította. Mit csinál? Eldobtam egy követ. Talán furcsállja? Hát, ami engem illet... Ami magát illeti? Tőlem aztán... De minek? Minek? Egyszerűen megkívántam. Megkívántam egy kavicsot magam mögé dobni. Jól esett. Most akkor ne kérdezzem, ugye, hogy normális ez? De, nyugodtan kérdezheti. Nekem az. Magának nyilván nem.