Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Sághy Miklós: Szemle: "Rivall a rádióban az újmagyar dal"
Sághy Miklós • Szemle 61 kik. Fried István szavaival: „szétírja”, „dekanonizálja” őket. Azaz: mintha „golyó/ t válta”-na e lírai beszélőkkel a Grand Hotelban, ahol - talán nem véletlenül - éppen hogy az ő (lírai) énjei vannak elszállásolva. „És most csak eddig” - mondja a Verecke híres útján, át Kocsárdon című vers lírai énje, hiszen - „mostan épp rükvercbe váltok át”. Az irodalmi utazás almazöld Trabantja tehát kifarol a Kárpátok alól, de mit a „kortudatlan” sofőr ezen utazásról magával visz, az valóban a lelkének „szárnyat ad”-ó „mindenről elmaradt”-ság érzése volna? Úgy tűnik, ez nem így van: „s szorongás fog el, szörnyű félelem, / ha kimerül rádiómban az elem”. (Az autó-„rádióban”, melyből az „újmagyar dal” rivall.) A rádió csendjétől való rettegés (legalább) kettős eredetű lehet. Egyfelől, hogy az „útmutató” hagyomány hangjai megszűnnek teljesen, másfelől pedig, hogy az „elemkimerülést” követő csend az ő saját hallgatása lesz. Ez utóbbi értelmezési lehetőséget látszik erősíteni a lírai én saját (költői) érkezésének elmaradtára vonatkozó sor („Napokig késhet nem várt érkezésem”), ahol az érkezés, az irodalmi hagyományok közti utazást megjelenítő vers szerkezete szerint, a jelenbe, vagyis a kortársak közé való visszaérkezésre vonatkozna. Ez az elnémulástól (vagy esetleg az útmutatás nélkül maradástól) való félelem azonban látszólag paradoxikus viszonyban áll az „épp elég utam van” kifejezés megnyugtató, sőt, „lelkemnek szárnyat ad”-ó jelentésmezejével. Ám e paradoxon egyik (ha nem mindkét) oldalát az Orbán-retorika - fentebb már említett - iróniája illeti, s ennek fényében máris más megvilágításba kerül a látszólag ellentmondásos viszony. Az autórádió elnémulásának félelmei, kétségei ugyanis megint egy kölcsön (dzsidái) ego segítségével (vagy inkább kiforgatásával?) fogalmazódnak meg. Vagyis egy olyan ego által, mely beszédmódján keresztül (félelmeivel együtt) könnyedén lebukhat egy razzián „ott alant”, s kaphat egy golyót (ő is) a lírai ének gyűjtőhelyén, a Grand Hotelban („A frájdban oh, micsoda spiel, kaland!”). Vagy más szóval: az irónia újra meg újra alkalmazása, mintha folyamatosan likvidálná a „kortudatlan” lírai én meg(nem)szólalásra vonatkozó bénító félelmeit. Orbán János Dénes tehát nem csak az elődök nyomasztó terhétől történő szabadulás érdekében dekonstruálja a megidézett irodalmi hagyományt, hanem saját lírikus szerepének körvonalait is (leginkább az irónia torzításán át) e kánonban láttatja olvasójával, mint egy olyan tükörben, „mit könyörtelen” - mondja - „mindig széttörök”. Vagyis a Párbaj a Grand Hotelben című ciklus verseinek többségében a lírai ént nem egészleges állóképekben láthatjuk kirajzolódni, hanem in
