Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Péter László: Juhász Gyula Trianon-élménye

rokonszenves, egyedeiben roppant változatos gyülekezetnek találja a tanárokra és tanítványokra igencsak szétváló művésztelepet. Ő maga viszonylag passzív, megfigyelő funkciójú, leképező figura. Ha kell, karakánul helytáll - például váratlanul megnyer egy súlylökőversenyt -, józan értékítéletét sosem veszti el, a szebbik nemnél két fronton arat kisebb, testi-lelki kiegyensúlyozottságát nagyjából biztosító sikereket. Talentumának mértéke szavaiból és művésztelepi munkálkodásából nem olvasható ki.

Tersánszky tehát elöljáróban a nem én gesztusával indította el az egyes szám első személyben beszélő - az írói hivatásról is elmélkedő, sőt: egy ifjú íróval vitázva írni kezdő - főalakot (aki azonban nem a címszereplő!). Az első fejezet előjátékát követően viszont részben rögtön visszaveszi ezt a bizonyosságot. Olyan tiszta önéletrajzi elemeket épít a szövegbe, amelyeket olvasói már 1942-ben, illetve 1947-ben is tudhattak dekódolni (manapság pedig, több Tersánszky-monográfia után, még könnyebb a fölismerés a jártasabbak számára). „Édes jó apámmal zajlott le egy kis enyhe vitám, amikor bejelentettem neki, hogy élethivatásomnak a festőművészetet választottam visszavonhatatlan, és ha ezzel nem jutok semmire, akkor hazavonulok becsületes parasztnak, mint minden elődöm. Érettségi után két esztendőt az egyik vidéki jogakadémián herdáltam el. Kicsit utaztam Észak- Itáliában. A festőművészetben gyakorlati és elméleti útmutatásokat eladdig mindössze a vidéki minorita gimnázium rajztanárától nyertem, és hát amit ehhez magánszorgalomból szereztem, önképzés útján” (10.). Tersánszky tényleg festő akart lenni - épp a nagybányai művésztelep hatására -, tényleg összetűzött atyjával, tényleg koptatta az eperjesi jogakadémia padjait, piktori iskolázottsága kevéssel haladta meg - bár ügyes volt - azt, amit tanárától elleshetett. Viszont nem paraszti családból származott, nem járt külföldön, és hivatástudata sem „visszavonhatatlan” kötelezte el pályájának: a szapáryfalvi jegyző- és a nagybányai joggyakornokoskodás, a budapesti joghallgatóság illúziója (elmulatta a tandíjat...) után nem foglalkozott komolyan a festői karrier esélyeivel. S egédmunkás volt, 1910-től kezdő író a Nyugat körében, 1914-től katona, hadifogoly. 1921-től szellemi szabadfoglalkozású, jövedelmeiből és díjaiból nehezen élő szépíró, alkalmi előadóművész, ezermester, feltaláló.

Alig jutottunk tehát a második könyvoldalig, egyfelől máris kizárhattuk a történetmondó és az író „azonosságát”, másfelől - ha rendelkezünk egy kis otthonossággal Tersánszky biográfiájában - részlegesen vissza is iktathattuk műértelmezésünkbe a relatív önéletrajziság képzetét. A fel-feltörő „Nagybánya-himnuszok” - például egy nagyszabású, romantikus, eseménydús kirándulás során - nagybányai lokálpatriótának éreztetik a mesélőt: ennyi ismeretet nem lehet rövid idő alatt el7