Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Péter László: Juhász Gyula Trianon-élménye
piktor Tersánszky textusának színgazdagságát, a szavakra és nevekre való fogékonyságát, a román - másutt még szász, zsidó, cigány - vonásokat is észlelő és értékelő elfogulatlanságát, vallási nyíltszívűségét. Akad „Nagybánya! Nagybánya!” felkiáltással kezdődő passzus is a könyvben: a mesélő „édes, eleven álma” átoldódik Ferenczy Károly talán Tavaszi napsugár, talán Őszi napfény című, inkább csak hangulatszerűen felöltő kompozíciójába, majd dús, értéktelített szavak visznek vissza nosztalgikusan a félálomi múltba: „...egyszerre észreveszem a nyírfán, hogy hajló ágain, mint a gyöngyfüzér, fehérbögyű fecskék ülnek, és most nagy csicsergéssel röppennek szét. A kék ég csupa vergődő, fekete ponttal tele... Gyűléseznek a fecskék, mert költözi akarnak jobb hazába a tél elől... Sírok álmomban. De nem kínzó ez a megindulás! Mintha valami együgyű dallam ríkatna meg csak. Ilyen szövegű: oly szép sok minden az életben de miért éppen a visszaidézhetetlennek fájdalma színezi legszebbre az érzést?...” (258.). A történetmondó: festőművész. A felidézett események idején - kikövetkeztethetően 1912 táján - művészpalánta, a memoár papírra vetésekor, 1941-ben „emlékíró, egy ötvenes korú festő” (7). A szövegformálás rávall hivatására, szinte még a tehetségét is kvalifikálja. A történetmondó: nem nagybányai születésű férfi. Nem pusztán jólesően belefeledkezve, hanem a közlés késleltetése kedvéért időztünk ilyen hosszasan a részleteknél. Az emlékező elmesélés evidenciája alapján egy nagybányai „bennszülöttnek” kellene rónia az utólagos beszámolót. Tersánszky azonban az első fejezet címével - a főfigura megnevezésével - és az első bekezdésekkel is lefosztja magáról és művéről a gyanút, hogy a történetmondó, és ő, az író esetleg „azonos” lehetne egymással. A személyes visszaemlékezés helyett a tőle mintegy független regényes memoár keretei közé illeszti a könyvet. Hőse életében először megy Nagybányára (13.). A városkát az 1896-ban létrehozott művésztelep tette ismertté a kultúra szférájában. A nagybányai művészkolónai 20. századi magyar festészet egyik meghatározó műhelye lett, különösen 1939-1940-ig tartó története első két évtizedében. 1902-től, mintegy húsz éven át, a szabadiskolai jelleg lehetővé tette, hogy az érkezők akár intézményesen, akár függetlenként a mesterek vonzáskörében dolgozzanak. A klasszikus modernség jegyei egyeseket a telep ellen hangoltak. Hősünk is negatív indíttatás miatt kerekedik fel: „A nagybányai szabad festőiskoláról egy konzervatív szellemű művészeti képes közlönyben, egy nagynevű egyetemi tanár és műbíráló tollából olvastam, hogy »gyalázatos, ostoba, nemzetietlen, különcködő művészeti irányok melegágya...«” (9.). A pejoráló jelzők tételes cáfolatára nem kerül sor a regényben. Igazolásukra sem. A főalak egészében jelentékeny és 6
