Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Péter László: Juhász Gyula Trianon-élménye

használta fel mind a harminckettőt. Az alábbiakban a zárójelbe tett oldalszámok mindig erre a (negyedik) kiadásra utalnak (Holnap Kiadó, 2001).

Tersánszky Józsi Jenő a tehetős bányatársulati igazgató, Tersánszky Jakab és Fox Etelka gyermekeként 1888. szeptember 12-ről 13-ra virradó éjszaka született Nagybányán (ma: Baia Maré, Románia). Meglehetősen fordulatos életrajzából ezúttal szinte csak a születés helye a fontos. A települést az emlékező író „a világ legbűbájosabb városának” nevezte, nagyon szerette, kései éveiben is visszavágyott ide. A félbolond részben főhajtás és himnusz, tisztelgés a szülőhely szépsége előtt. Itt „a legédesebb ősi kisváros” a titulusa (93.), s „szíve” van: piaca (95.). A történetmondó pásztázó szeme többek között ezt ünnepli: „Kelet felé, ahonnan a Zazar folyt, a rikító sárga köves medrének szélén malomárok húzódott és látni lehetett gyönyörű, ősi tömörségében, fehéren lángolva, teljes épségben az egykori pénzverde építményét a várfallal és kerek, zömök bástyájával. Az ég alján a lila bércek és az előtérben, a folyó másik oldalán, sötét, mérgeszöld lombtenger. Ezt elöntötte a kora délutáni nap. És valami felséges színtobzódással kápráztatta el a szemet az egész...” (95-96.). Diákosabb, familiárisabb hangon is felénekel ez a büszkélkedő patriotizmus. Egy - az egész könyvre jellemzően játékos, furfangosan terjengős - fejezetcímben ekként: „A tündéri kis cuki és környezete, amit Párizs is irigyelhetne, ha éppen akarná...” (112.). Másutt - érezhetően az Úti levelek Nagybányára látogató Petőfi Sándorának lelkesültségét, pátoszát visszhangozva - az ecsetért kiáltó festői környezet elevenedik meg: „Hát ez a vidék tiszta alföld, ha a hegyláncolatoknak hátat fordítasz. Ménes, marhacsordák, gémeskutak, lusta, kanyargó erecske, zsombékosok, tocsogók gólyás, vadrécés világa fogadott. Voltunk egy erdőben, ahol talán ezeréves tölgyek, csőszkunyhónyi csókafészekkel, úgy állnak egymástól húsz lépésre is, és a lombsátruk mégis összefolyik fönn. [...] A tájnak másik része gyönyörű dombvidék, kőfalas tanyákkal. Láttunk egy hatalmas, lenge, költői nyírest, ahol a dombok telis-tele voltak rókalyukkal, akárcsak tenyészdéjük lett volna itt a vörös komáknak. Gondolom, errefelé hatoltunk át egy kis fürdőre, Büdössárra vagy oláhul Carbonácra. Ámultunk egy olyan kis fagerendákból ácsolt templomon, hogy ki sem fejezhető szóval, milyen művésziesen kecses alakú. Ugyanabban a kis faluban megfigyeltük, hogy minden ház fala ki van pingálva házilag primitív virágfüzérekkel és a kapuk, górék, tornácoszlopok remekbe faragva. A görög katolikus pap megmutatta a templom belsejét. Csodaszép ikonokkal és fancsali vonású szentek képeivel, kézi faragású kegyszerekkel és más alkalmatosságokkal volt teli. A lelkészt pedig úgy hívták: Mosolygó Theofil. A diakónusát, vagy ahogy nevezik: gyiákját pedig Tatár Korjolánnak nevezték...” (191.). Később nem lesz mód és szükség hosszasabb citátumokra - csodáljuk meg most a

5