Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Péter László: Juhász Gyula Trianon-élménye
sa helyett bizonyára elegendő a Legenda a nyúlpaprikásról(1936) mese-átitatta bekezdéseire utalnunk (ugyan a legendanyomok is jelen vannak, de a meséénél szerényebben). A mese formálása, kezelése csak az egyik alapkérdés Tersánszkynál. Adalék a problematizáláshoz - most azonban nem erről lesz szó. Továbblépve se feledjük viszont, hogy a Tersánszky-„mesék” történetmondójának kiléte néha ugyanúgy kérdéses, mint az egyes szám első személyben írott háborús regényeké, tárgytörténeteké stb. Nem ritka, hogy az író váltogatja a grammatikai szituáltságot (egymást váltva, többen is beszélnek énformában; egyazon én más időpillanatokban, esetleg eltérő epikai alakzatokban nyilvánulhat meg: a társalgás fikciója helyébe a kötöttebb szerkezetű levél kerülhet stb.). A szakirodalom egységes vélekedése szerint a történetindításban és a történetlezárásban ritkán jeleskedő Tersánszky Józsi Jenő alkalmanként bevet olyan, kissé „unfair” trükköket, amelyek a gyenge detektívregények kétes megoldásaira emlékeztető módon hirtelen „lecserélik” a beszélőt, váratlanul „belekotyogást” engednek „magának az írónak” az addig „tőle függetlenül” („nem az ő nevében”) előadott históriába stb. A félbolond az egyik legjobban megoldott regény az életműben. Ismertsége nem vetekedhet sem a Kdkuk Afora-regénycildus (1913-1941) rangjával és népszerűségével, sem a legolvasottabb tárgytörténetekkel (Egy ceruza története, 1938, kötetben: 1948; Egy kézikocsi története, 1948; Egy biciklifék története, 1955), sem a Legenda. ..-val. Mégis kitüntetett figyelmet érdemel, művészregényként is, rejtett önéletrajzi vallomásként is, és egy írástechnikai probléma uralása miatt is. A mű 1942- ben jelent meg először, folytatásokban a Híd című hetilap hasábjain. Itt Tersánszky belső munkatárs volta szerkesztő, Zilahy Lajos hívására. Könyv 1947-ben lett belőle. Érdekesség, hogy az első kötetpublikálást a nagybányai művészektől származó illusztrációk színesítették. Ezek a művek nagy időeltérésekkel, mintegy három évtized alatt keletkeztek, és minden tekintetben összehangolatlanok. Valószínűleg azt használták fel, „ami kéznél volt”, illetve aminek a nyomdai reprodukálása - főleg a vonalasság révén, a tónusosság mellőzésével - nem ütközött különösebb nehézségekbe. A rajzok jobbára csak követik a szöveget, nem kapcsolódnak hozzá és nem árnyalják - legalább az egyik viszont, látni fogjuk, az alkotója, egy másik pedig az ábrázolt személy miatt igen fontos; utóbbi képként a dolgozatunkban is centrumba helyezett ábrázolási probléma részese. A regény utóbb még háromszor jelent meg napjainkig. Az illusztrációk kérdésességét - teljesnek vélt külsődlegességét, alkalmiságát - jelzi, hogy az egyik edíció mindenestül elhagyta őket, a másik bizonyos hiányosságokkal és reflektálatlanul törekedett újbóli megjelenítésükre, a harmadik korrigálva és kommentálva 4
