Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Péter László: Juhász Gyula Trianon-élménye
ilyen jellegű létérzékelést fejezi ki. Minden a templomból, egy magasabb rendű instanciából áradt ki, és terjedt el az élet legeldugottabb zugaiba is. „Szokás volt öszszeseregleni, amíg a harangok zúgtak,” - áll a szövegben. A folytatásból pedig az derül ki, hogy ez az „összesereglés” miféle közösségi csoportosulást eredményez: „...míg a tűrés és szeretet ki nem kezdte és össze nem terelte őket, azaz, a magányosság, pontosabban a félelem, pontosabban, a mindenre kapható elvetemültség (ha muszáj)...” Ebben áll a harangok örök iróniája („irónia in saeculo saeculorum”). Tiszta hangjuk jeladása kényszerű emberi közösségeket hoz létre, amelyek aztán valahogy mégis a léttel való szoros egyesülés hitében élnek. Ezzel szemben a magára maradt, a közösségekből kiszorult ember nem tud ilyen közvetlen kapcsolatba kerülni a létezéssel, az idővel. Kiszolgáltatott, mert pusztán a saját tapasztalataira, emlékeire; önnön ösztöneire, sejtéseire, álmaira hagyatkozhat. A kisregény szereplői ilyen magán-viszonyban állnak az idővel, a létezéssel. Az időnek és a létnek ezt a személytelen, könyörtelen és megfejthetetlen múlását érzi egy pillanatra Anita a 8. rész végén: „Szinte hallotta, ahogy szaharai porrá morzsolódik az idő.” Az írnok pedig az 1. rész végén „beugrott egy percre a belvárosi templomba, és farkasszemet nézett az alagútmély homállyal,” mint aki számonkérően néz szembe azzal a mítosszal, amelytől az idővel és a léttel kapcsolatban eligazító válaszokat várt volna eddig. (Ekkor támad a már fentebb idézett gondolata a részvét nélkül elpusztultakról.) Ugyanakkor a családi fotográfia kapcsán, éppen ellenkezőleg, nosztalgikusan gondol egy régi harangozásra: Nem emlékszik, apa ... ugye, harangoztak akkor?” Az apa válaszában nemcsak a fiának válaszol, hanem a harangozáshoz kapcsolódó közösségi tartalom kihalásáról is beszél: „Csak árvízkor, fiam. De már ez a szép szokás is kipusztult.” Az írnoknak a templom által szimbolizált létszemlélethez való ambivalens viszonya jelenik meg a karácsonyi készülődés utáni fürdőzést bemutató párbeszédben is: Képzeld, a kis Andris tegnap azzal jött haza, hogy a papok máma háromszor megeszik a Krisztust... - Kannibál aranykor! - prüszkölt a habtól az írnok.” A kisregény utolsó, karácsonyi jeleneteiben viszont újból megjelennek a rituális, sőt: az orgiasztikus mozzanatok is, érzékeltetve, hogy az egyszemélyes magányok mégiscsak egy a múltban gyökerező hagyományok által meghatározott közösséget alkotnak. Ezt a családot azonban, úgy tűnik, a vérségi kapcsolaton és a közös múlton, a kiüresedett rítusokon kívül már csupán az álmok rejtjeles köteléke és a „nyomorúság szépsége” tartja össze. A Megbocsátás időkezelése és történetfilozófiája szorosan összefügg egymással. A Thomka által egyidejűsített polifóniának nevezett módszer azt jelenti, hogy az elbeszélő tudatának jelenében a narráció közvetítésével az egyetlen, mégis rétegzett idő jelenik meg úgy, hogy a pillanatnyi létezés összes dedeterminációját egyszerre 13
