Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Péter László: Juhász Gyula Trianon-élménye

1. A „pille” és a „névtelen”

Kezdjük ezúttal a végén. Az elemzők által meglehetősen rejtélyesnek nyilvánított kisregény befejező epizódjában a főszereplő álmában „szeretett volna egy megbocsátó kérést megfogalmazni, és fennhangon kimondani, hogy a többiek is hallják - »Maradj Névtelen, legyen tanúja a nyomorúság szépségének« -, de a fellengzősen fájdalmas mondat nem tudott elhangzani.” A kérés a közvetlen kontextusból adódóan minden bizonnyal a történeten alapmotívumként végigvonuló füstcsíknak szól, amely a helyszín (egy kisváros, az író szülőhelyével, Szekszárddal azonosítható) horizontján maradt egy távozó vonat után a mű elején. A több rétegű üzenetet is hordozó mondatból a füstcsík-Névtelen azonosítás magyarázatát Mészöly egyik „asztali értekezésében” találjuk meg. A pille magánya című esszé a művészi alkotás sajátosságait vizsgálja, és ennek lényegét a következő, platóni ihletésű szimbólummal érzékelteti: „Idők kezdete óta ilyen pisla fény világánál jelenik meg a pille, aki nem látható. Pontos jellemzése az lehetne, hogy egy elképzelés ő, aki elképzeli a névtelent, aki a barlang előtt ül. Mire vár a pille? Mire a névtelen? Az elképzeléseknek ebben a világegyetemében valahogyan mégis megtörténik a valóság.” Mégpedig abban a pillanatban, amikor a pille megmozdul. „Ez a pilleszárny-elmozdulás a legrejtelmesebb manőverezés, amit ismerünk. A fogantatás aktusaként nyílik szét, hogy megmártózzék a fényben (teljesség), majd a legtartalmasabb kövületként zárul össze ismét. Törékeny pillanat.”

E szimbolikus értelmezésben a füstcsík-Névtelen az a mindenen felül és kívül álló tanú, aki a homályos barlang falán (itt: a műalkotás által teremtett szövegvilágban), anélkül, hogy bármilyen hatással lenne az eseményekre, végigköveti a történetet. („A kígyózó felhőcsík változatlanul szerény határozottsággal igyekezett háttérben maradni.”) A történetet csupán végigkísérő, annak világába „belelátó”, ámde azt semmilyen módon nem befolyásoló tanú talán nem más, mint a mindenkori olvasó. így jobban érthető, miért „győzelem” az első lapon az írnok számára, hogy a füst nem oszlott szét. A főszereplő ezzel „bevonja” a füstöt (tanúolvasót) a történetbe, de mindvégig csak ő vesz tudomást róla az egész városban. („Arról nem lehetett szó, hogy nem látták, kizárólag csak arról, hogy nem szenteltek neki figyelmet.”) Az írnok és a füstcsík között titkos-cinkos viszony létesül („Családja nem tudott semmit erről a várakozásáról.”), anélkül, hogy egymással kapcsolatba kerülnének. Ezt az egyébként létező, de itt a műalkotás világában mégis imaginárius viszonyt erősíti az a tény is, hogy a műben az írnok az egyetlen a szereplők között, akinek nem ismerjük a nevét. Az írnok foglakozása pedig szoros rokonságban áll az íróéval. Ezt sugallj a az a megjegyzés is, amikor azt olvassuk a Porszki-perről, hogy „az írnoknak is megvolt a maga története hozzá.” Vagyis a

3