Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Szigeti Lajos Sándor: Az utolsó tánc: a legmélyebb vigasztalanság (tanulmány)
Tanulmány 89 ják eleve elrendelt útjukat a sors labirintusában, elvész az önkontroll, a választott, de még inkább a társadalom által az élőre erőszakolt „szerep”. Ebben a tartományban megszűnik Isten hatalma is. Nincs öntudat, csak érzés: a közös, kollektív élmény, az ősi, kiburjánzó, eltemetett és feltámadt vágy. Nincs születés, csak halál. De a Halál maga a lét. A hagyomány szerint éjféltől az első kakasszóig tart az ünnep. Eddig tehát az istentagadás, aztán szépen, csendesen elmúlik az „életérzés”, mert nincs mit tagadni rajta: az egyetlen való lét az érzékek eksztázisa, a határtalan „ünnep”: az Elet. Bakánál is megtalálható mindez az eksztatikus, felszakadó élmény. A vers tökéletesen rátalál a boleró hangnemére, és legalább olyan tökéletesen alkalmazza a hagyomány megkívánta visszatérő motívumokat, melyek - mint láttuk - mindig is jellemezték évszázadokon keresztül a haláltáncot. így alkalmazza a nyomatékhoz szükséges lüktető ismétléseket: „Megszólalt a halál bolerója; [...] Hív a Halál boleróba; [...] Zúg a halál bolerója; [...] Búg a Halál bolerója; [...] Zeng a Halál bolerója; [...] Bong a Halál bolerója; [...] Elnémult a Halál bolerója”. Hasonlóképpen alkalmazza a hagyománynak megfelelő állandó figurákat: borissza (iszákos), klarissza (apáca), veterán (aki érdemrendeket kap azért, mert embert ölt), szajha, dalnok (lehet talán költő vagy mindenkori talpnyaló?), pásztor (esetlegjézus alteregója?), titkár (itt bizonyosan párttitkár, de egyúttal a mindenkori fennálló hatalmi rend birtokosa). Látható, hogy Bakánál mintegy aktualizálódnak a szerepek, de abszolút értelemben mégis tökéletesen érzékelteti a bűnösök listáját, szinte szociografikus hitelű a vers e kis világa. Működteti az ubi sunt formulát („Ousont le neige d antant?”): „...Táncol a szajha/bár megaszalva/Csügg le a bőre a sárba...”. Folyamatában láttatja az egész mechanizmust, de nem lehet tudni, hogy ő maga részese-e. Mert ha így van, márpedig a „Lépj a körünkbe ne félj hát!” imperatívusza ezt sugallja, akkor ez a fajta narratológiai pozíció (a lírai én és a lélek azonosítása) a lehetséges világok klasszikus esetévé növi ki magát. Az is lehet, hogy Baka itt az Elet és Halál közti pozíciót foglalja el, és éppen ezért teheti meg, hogy él a gúny és irónia eszközével (I. például a „Járja a titkár...” sort). A zárószakasszal nemcsak a teremtés értelmét tagadja a költő, de a hazug hatalom uralta hazug létet is parodizálja, illetve a halál táncot - utalva Arany Walesi bdrdokjára is - a hatalmi önkénnyel való szembenállásként artikulálja. (folyt, köv.)
