Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Szigeti Lajos Sándor: Az utolsó tánc: a legmélyebb vigasztalanság (tanulmány)
88 Út Dunatát • 2001. december nincsen morcos, nincsen kényes, / öreg csont, / ifjú csont, / rajta-rajta-rajta.” Majd pedig felsorolja az általa választott életlehetőségeket: gazdagságot, szegénységet, bővérűséget, kövérséget, soványságot, hogy megállapítsa, a halál előtt nincs jelentőségük: „Se szántások, se utak. / Mind hidegek a kutak. / Jégcsap lóg a kereszt-ágon. / Álom tesped a tanyákon.” Végül, a ciklikusságot és az örök körforgást érzékeltetendő, keretessé teszi Weöres a verset azzal, hogy megismétli a táncos ritmust idéző kezdősorokat. Baka versének haláltánca egyszerre mutat vissza a villoni, a Liszt Ferenc-i megoldásokra, de a középkori szimbólumra is, amely alapjában véve istentagadó rítust hordoz: annak a tendenciának a leképeződéseként, amely az egyoldalú vallásos életmód ellensúlyozására volt hivatott, lényegében tehát annak az ontológiának a „paródiájaként”, amely az e világi élet sivárságát, monopol istenhitét, a földöntúli boldog életbe vetett hitet és a flagellációt hirdette (gondoljunk csak éppen így Villonra vagy a Carmina Buranára: mindkettő az élet teljes kiélését, az örömöket, az életvidámságot, az evilágiságot diktálja - néhol egészen szélsőséges módon is akár). A halálban mindez inverz módon jelenik meg: a holtak még mindig táncolnak, de minek?! Nem vidám, nem örömteli ünnep ez, hanem görcsös rángatózás, a mozdulatok inkább a kín gesztusaira emlékeztetnek, semmint a felszabadult szórakozásra. A szereplők repertoárja is figyelemre méltó: kurvák, papok, hivatalnokok, gazdag nemesek ropják gyötrelmes táncukat, mind-mind bűnösök, az élvezetek rabjai, akik életüket a kéj, a pénz, a szórakozások jegyében élték. Lehetséges lenne, hogy a haláltánc valójában büntetés? Hogy léha életük miatt a halálban sem nyugodhatnak? így azonban módosítani kellene a kijelentést, mely szerint a halálban mindenki egyenlő, ezek szerint ugyanis nem a halálban egyenlő mindenki, hanem a bűnben, pontosabban: minden bűnös ugyanúgy bűnhődik. A haláltáncban megelevenedik a test és a lélek (főként a lélek), sűrűn és ritmikusan magával ránt, rángatózik az emberi izom, egy ütemre mozdulnak a lábak, miközben a monoton és ősi, de mégis nagyon mélyről felszakadó dobszó adja az alapérzést. Mindenki közösen érez. Hosszú-hosszú ideig az összes beavatott lép és mozdul egyazon koreográfiára, míg a zene egyszer csak elkezd gyorsulni: először csak lassan, óvatosan, majd egyre merészebben és vadabbul, míg végül minden élő és halott „létező” rátalál saját belső világára, hogy ekkor megkezdődhessék az eksztázis, akár egy rapszodikus szeretkezés vagy a dübörgő tenger, mint Liszt Les Prelu^«-jében, úgy csap fel és fel, feltartóztathatatlanul egyre magasabbra a zene, míg csak el nem éri célját: a teljes katarzist, a végső megtisztulást, az utolsó orgiát. A test és lélek - különszakadnak, leválnak egymás szorító bilincséből, szabadon jár
