Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Szigeti Lajos Sándor: Az utolsó tánc: a legmélyebb vigasztalanság (tanulmány)
Tanulmány 87 denütt a nap, / s olykor parfőmösen vegyül ő is a bálba / s az őrület közé iróniája csap!” (Haláltánc). Poe novellájában a halál a pestis elől elzárkózó mulatozókközé oson be, itt a haláltánc valójában a halál előtti utolsó fékevesztett tombolás. Prospero herceg és vendégei azt hiszik, megmenekülhetnek a halál elől, hiszen egy minden szépséggel, kéjjel ellátott várba zárkóznak be, ám az elbeszélés zárásában valami furcsa történik, az egyik mimes (utánzó) éppen a vörös halál képét öltötte föl. Prospero kiadja a parancsot, rántsák le az ismeretlen álarcát, azonban mindenkit halálos félelem szállt meg. Prospero tehát maga akar rendet tenni. „A herceg kirántott tőrt vitt magasra emelt kezében, és eszeveszett rohanásában négyvagy ötlábnyira jutott a hátráló alakhoz, mikor ez, éppen a bársonyterem végébe érve, hirtelen megfordult, és szembenézett üldözőjével. Éles kiáltás hallatszott - s a tőr csillanva hullott a holló szőnyegre, amelyre egy pillanat múlva holtan bukott le Prospero herceg. Akkor, összeszedve a kétségbeesés vad elszántságát, a tivornya vendégeinek egész tömege nyomult egyszerre a fekete terembe, és megragadva az álarcost, akinek magas alakja egyenesen és mozdulatlanul állott az ébenóra árnyékában, kimondhatatlan borzalomban merevedtek meg, mikor észrevették, hogy a síri köntösök és hullaszerű álarc alatt, melyre oly vad erőszakossággal csaptak le, nem rejlik semmiféle tapintható forma. S ekkor felismerték a vörös halál jelenlétét. Tolvajként jött az éjszakában. S egyre-másra estek össze a mulatók tobzódásuk vérharmatos csarnokaiban, s úgy lelték halálukat, ki-ki saját buktának kétségbeesettpózában. S az ébenóra élete kimerült a legutolsó tivornyatárs életével. S a háromlábak lángja kialudt. És sötétség és pusztulás és a vörös halál vette át korlátlan uralmát.” (A vörös halál álarca [Babits Mihály fordítása]). Nálunk először a Példák könyvében, majd Madách Az ember tragédiája című művében, a londoni színben jelenik meg. Baka versére látszik előremutatni Liszt Ferenc és Weöres Sándor Haláltánca, a zeneszerző zongorára és zenekarra komponált művének könyörtelen, kopogó ritmusa a tánc kényszerű voltára, az alávetettségre és a halál kérlelhetetlenségére emlékeztet (ide mutat - mint már utaltunk is rá - Saint-Saéns Haláltánca, is), Weöres verse táncos ütemű és a halál előtti bemutatkozást, vagyis az emberélet summázását festi: „Öreg csont, / ifjú csont, / rajtarajta-rajta. / Pőre Panni, szárBoriska, / lyukas Jancsi, zörgős Miska, / öreg csont, / ifjú csont, / rajta-rajta-rajta”. A továbbiakban a haláltánc helyét és idejét adja meg a szöveg, jelezve a korábban látott halál előtti egyenlőséget is: „Mindenfelé csupa hó. / Döcög a Hold, a fakó. / A fagyos fák kérge pattan, / a jég reccsen a patakban. / Hé-hahó, / hőhe hó! / kocog a Hold, a fakó. / Nincs itt gyász, nincs itt láz, / lábszárunkon, gerincünkön / szerelem se citeráz. / Nincs kikapós, nincs erényes, /
