Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Szigeti Lajos Sándor: Az utolsó tánc: a legmélyebb vigasztalanság (tanulmány)

84

Út Dunatáí • 2001. december

deltségek, a körülöttünk lévő világ szinte megszűnik létezni és belemerülünk a Nagy Mindenségbe (ha a halált is bekapcsoljuk és úgy tetszik: akár a Nagy Semmibe) és egyesülünk az örök természettel, átadva magunkat valami különös, eksztatikus érzésnek. Vajon nem ugyanez történik-e velünk a halál pillanatában is? A táncban az emberek levetkőzik a gátlásaikat, és itt - a halál táncban - a gátlásaikkal együtt ruhájukat, sőt végül húsukat is. Teljes lecsupaszítás-lecsupaszodás ez, hogy végül ott álljanak (álljunk) meztelenül (és testtelenül), ahol nem marad más, csak a lélek önnönmagában, a maga egyszeriségében, egyszerűségében és tisztaságában. Végre mindenki átlátszó, mindenki az, aki, minden az, ami. Minden egyértelmű, nincsenek harcok, nincsenek félreértések, nincsen rossz, és nincsen jó sem, csak tánc van, tánc és tánc, extázis a végső kifulladásig, de legalábbis reggelig, az első kakasszóig, aztán elvonul a vendégsereg, ki-ki „álomba merül” saját kis kriptájában, hogy a következő éjjel újból, még nagyobb erővel zendülhessen föl a Halál bolerója.

Éjfélt kongat az óra Megszólalt a Halál bolerója;

Mint a kalitka,

Tárul a kripta:

Huss! Kirepülnek a lelkek.

Összerakódnak A csontok, a holtak Hústalanul dideregnek.

Egyet kondul az óra,

Hív a halál boleróba;

Jöjj ide, járjad,

Fogyjon a bájad,

Lépj a körünkbe, ne félj hát!

Összefogóznak Véled a holtak:

Jó fiúk, értik a tréfát.

Kettőt kongat az óra,

Zúg a Halál bolerója;

Az égen a Göncöl Gördül; a gönctől Most szabadulj: le az ingeit Látod-e? Túl sok,

Vesd le a húsod! így a tiéd ez az ünnep.