Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Szigeti Lajos Sándor: Az utolsó tánc: a legmélyebb vigasztalanság (tanulmány)
Tanulmány 83 ri hiedelemvilágát tette meg, amely szerint éjszaka (éjfélkor) a holtak kilépnek kriptájuk „ajtaján” és hajnalig táncolnak. Bakához eleve közel állhatott a haláltánc hiedelme, hiszen szerette a vámpírtörténeteket, maga is írt ilyet (1. például A kisfiú és a vámpír című prózai művét!), olyan hagyományra mutatva, mint amilyen Polanskié (vö.: Vámpírok bálja), de utalhat e tánc a Sátán báljára is, amely ott van Bulgakov - a Bakának oly kedves - Mester és Margaritá)ában, de ott van a Liszt-művekben is, amelyeket szintén gyakran evokál a költő. Gondoljunk olyan zongoradarabokra, mint a Mefiisztó-keringő, Haláltánc, Csárdás macabre, Búcsúzára, Funérailles. Ez utóbbihoz közvetlenül is ír verset Baka, mégpedig a Gyászmenet címűt, melynek alcímében feltünteti a Lisztművet. A vers nem is annyira egy gyászmenet leírása, mint inkább egy maszk megfogalmazása, még inkább a pusztulás egyetemes folyamatrajza: „Megdermedt sírhalmok között / málladozik a gyászmenet / kőnéma kővak kősüket / körötte idegen nevekkel / állnak a fejfák sírkövek // Dérlepte sírhalmok között / szétporladt rég a gyászmenet / harangszó csendül messziről / rézhangja lélekként lebeg / ki hallja még ki érti meg”. E műveknek nemcsak a halál maga a tárgya, de a haláltánc is, mint ahogy a Baka-vers is bár boleróként tünteti fel magát és tökéletesen meg is felel mind ritmikai, mind jelentéstani szempontból a bolerónak, tárgyában egyúttal halál tánc is, mégpedig akár a középkori hiedelem értelmében, amely szerint éjszaka a holtak kilépnek kriptájukból és hajnalig táncolnak. Ebben az értelemben egyszerre jelenthet mintát nemcsak a boleró, de minden haláltánc-zene is, azaz például nemcsak Ravel Bolerojára, de Saint-Saéns Haláltánc című zenei darabjának ihletésére is gondolhatunk. A népi babonán túlmutató mélyebb, allegorikusabb jelentést is hordoz a holtak éjszakai tánca, mégpedig azt, hogy a halálban mindenki egyenlő, születésre, nemre, rangra, vallásra való tekintet nélkül. Ami igazán furcsa lehet, az a halál és a boleró párosítása, olyan képzeteket vonhat magához, amely szerint azonnal magunk előtt láthatjuk, amint az oszladozó hullák, zörgő csontvázak sírjukból kimászva kasztanyettát ragadnak, és karjukat magasba emelve, hármat dobbantva, a fölcsendülő ütemekre belekezdenek szenvedélyes táncukba. Még nem olvastuk egyetlen sorát sem a versnek, mégis a cím sugallatára, úgy érezhetjük, szinte mindent tudunk róla: halál és tánc, látszólag két ellentétes fogalom (a halál mint az élet lezárása, a semmi, és a tánc mint az élet ünneplése, belemerülés az örökkévalóba, ha tetszik: a minden, az eksztatikus teljesség), mégis oly közelinek látszanak. A tánc az egyik legősibb és legőszintébb önkifejezési eszközünk, tánc közben megszűnnek a gátlások, feloldódnak a társadalmi viszonyok: az alá- és föléren
