Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 1. szám - Győrki Edina Gabriella: Bűn a kútban és a párnán

36

Úr PUNATÁr • 2001 MÁRCIUS

hogy anyjának utólagos beleírásait beilleszti apjának írásai közé, de nem kronologikusan, hanem magyarázólag, és nem egyenként, hanem öt tömbben, a hatodikat pedig ott hagyja a napló végén, eredeti helyén. Ezzel a megoldással próbálja láttatni saját maga számára a történtek mindkét oldalát, így próbálja megérteni, miért cselekedett anyja az adott helyzetekben úgy, ahogy tette. Az utolsó kommentátor esetében a kritikusok is „különleges” szerepről írnak: „... a Miso által uralt szövegrészletnek - paradox módon - éppen a veridikció szempontjából van kiemelt jelentősége. A majdhogynem szellemi fogyatékos Miso ugyanis gyakran »helyre teszi« a dolgokat, rávilágít a nála sokkalta intelligensebb, műveltebb szülők, különösképpen pedigjadviga öncsalásaira, hazugságaira. Az értelmi képességek tágassága, a műveltség mintha fordított arányban volna itt a valósághoz való ragaszkodással: hiszen az agyonnyomorított Miso nem azért őszintébb a szüleinél, mert morális együgyűségében felettük áll. Egyszerűen túl szegényes a belső világa ahhoz, hogy képes legyen újrakölteni, imaginárius erővel feltölteni a múltat és a jelent.”8 Zsilka Tibor pedig arra mutat rá, hogy „ámbár a harmadik szintnek inkább csak a kommentálás szerepe jutott... nélküle a regény érthetetlen lenne, legalábbis a szlovákul nem tudók számára.”9

Itt, Misu esetében mindenképpen emlékeznünk kell az interpretáció gadameri értelmezésére, ami Jadvigára is érvényes: „Azt, ami - érthetetlenné téve egy szöveget - idegenül hat, az interpretálónak kell megszüntetnie. Az interpretáló közbeszól, ha a szöveg (a beszéd) nem képes betölteni rendeltetését, azt, hogy hallják és megértsék. Az interpretálónak nincs más szerepe, mint hogy teljesen eltűnjön a megértésre irányuló törekvésben. Ennélfogva az interpretáló beszéde nem szöveg, hanem egy szöveget szolgál. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az interpretáló hozzájárulása a szöveget hallgatva teljesen semmivé válna. [...] A közbeszólás maga is dialógus-szerkezetű.”10

Mindkét regényre vonatkozóan abban egyetértenek a kritikusok, hogy nem lehet egyértelműen besorolni egy regénytípusba a műveket, azonban a kísérletekben már figyelhetünk meg eltéréseket. A Szilágyi-regénnyel kapcsolatban Kabdebó Lóránt úgy látja, hogy „majd minden mondata, jelenete, párbeszéde egyszerre és pontosan illeszkedik a regény többfelé mutató, egymást kiegészítő jelentésszféráiba. Alapos történelmi regény, amely majdhogynem kielégítené még Flaubert nehézkes igényeit is; pontos szociográfia, Nagy Lajos módszerére emlékeztető; izgalmas lélektani krimi, amelynek ősét valahol az Ágnes asszony-típusú balladák között éppúgy kereshetjük, mint a Maigret felügyelőt író Simenon igyekezetében; és közben rádöbben az olvasó, hogy a közép-európai kisvárosok sokáig mozdulat-