Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Tverdota György: "Kirakják a fát" (tanulmány)
Tanulmány 67 Az Őszi ének szerzőjének tudatos imitációja alighanem sokkal könnyebben indokolható, mint a másik két vers esetében. A kései József Attila költői gondolkodása és alkotásmódja figyelemre méltó mértékben rokonítható a Fleurs du Mal költőével. József Attila húszas évek végi költészetét, az ún. Medáliák-korszakot a korábbi szürrealista párhuzamokkal ellentétben sok tekintetben a poésie pure, a tiszta költészet elvei alapján közelítem meg. Ahhoz a verseszményhez, a tiszta költészet ideáljához, amelyet József Attilára vonatkoztatva Németh Andor „tömény versnek”, „komprimált versnek” nevezett el, kétféleképpen lehet eljutni. Vagy úgy, ahogyan a fiatal költő a Medáliák-cWAusban tette, hogy tudatosan kiküszöbölte a versből mindazt, ami próbának, érzelgősségnek, tanító célzatnak, propagandának, naturalizmusnak, retorikának tekinthető. Vagy pedig úgy, hogy az eliminálást a költő nem hajtja ugyan végre ilyen radikálisan, ám a súlyos, önmagában akár költőieden anyagot a költészet titkos alkimista vegykonyhájában tiszta formává lényegid át, egyben megőrizve annak súlyát és érdességét. A francia kritika ezt az utat Baudelaire útjának tekinti. Kései költészetében József Attila a baudelaire-i ösvényen halad. A francia költő nagy témáit látjuk újra felbukkanni, például a bűn motívumát, az önmarcangolást, az anyahiányt, az elátkozottsággal társult istenélményt. Ugyanakkor a baudelaire-i klasszicizmus pendant-jára bukkanunk a mikroelemekig lehatoló formai tökély megvalósulását látva az utolsó versekkel bezárólag. A Kirakják afdt című versben halálfélelmét, fojtogató bánatát, világidegenségét szűri át a költő egyszerre fájó és boldogítóan elzsongító tiszta zenévé. Az imitációs versalkotással voltaképpen a Baudelaire-rel szembeni adósságát rója le. Nyugodtan megteheti ezt, mert a vállalt kapcsolódás legkevésbé sem megy eredetiségének rovására. Nemcsak azért, mert a kompozíció a továbbiakban váratlanul egészen más irányban épül ki, mint az Őszi ének ben, hanem azért is, mert az évszakmetaforika - mint láttuk - belső alakulás gyümölcse, s főleg, mert a fadobálás képzetének egybevágása ellenére itt József Attila egyik legsajátabb metaforájával állunk szemben. Elegendő, ha az Eszmélet közismert részletét idézzük emlékezetünkbe: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát... ami van, széthull darabokra.” Ha igaz az, hogy a második strófa első sorai: „Ha fordul is egy, a lehullt halom / néma... Mi bánt?” - kimondatlanul is a dolgok élettelenségének önmagára vonatkoztatását rejtik, tehát a halálfélelem jelzései, akkor benyomásunkat a korábbi farakás hasonlatok sugallata is erősíti. Különös nyelvi alakulatok sora figyelmeztet arra az alkimista munkára, amely a kiinduló látványt rendkívüli szuverén erővel dolgozza föl. A „Mi bánt?” mondat
