Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Tverdota György: "Kirakják a fát" (tanulmány)
68 Út Dunatái • 2001. december fordulatot képez a vers gondolatmenetében. A szemlélődő, kifelé orduló ember itt kezd önmagába figyelni, befelé hallgatózni, a látványra adott reakcióját rekonstruálni és értelmezni. Negatív hangoltságú, de egyelőre diffúz, értelmezésre váró érzületre utal a „bánt” igére irányuló kérdés: „Valami bánt ebben a fadobálásban. Vajon mi lehet az?” A lakonikus mondat nyelvi formáját sem árt szemügyre venni. Mintha a költő ezen a ponton még habozna: első személyes megnyilatkozásként folytatja vagy pedig önmegszólító módon? A „Mi bánt?” ugyanis egyaránt kiegészíthető lenne az „engem” és a „téged” szavakkal. Az első és a második személyű megnyilatkozás ötvözésére más példát is idézhetünk József Attilától. Az Eszmélet VIII. darabjában ezt olvassuk: „nyirkos cementfalak között / képzelhetsz egy kis szabadságot - / gondoltóm.” A kérdő mondat ilyen értelmezése akár fontoskodás is lehetne, ha a nyelvkezelés rendkívüli, szinte provokatív tudatossága nem folytatódnék: „Úgy érzem, mintha félnék”. Különös mondat, olyannyira, hogy jelentése csak nagy nehézségek árán adható meg. Hiszen egy érzelmet csak tényként élhetünk meg, nem pedig feltételesen, legyen ez az érzelem akármilyen gyönge is. Korrekt módon csak azt mondhatjuk, hogy „félelmet érzek” vagy „félek”. Vagy: „nem félek”. Nem mondhatom tényállítás gyanánt („érzem”), hogy ez az érzés csak feltételesen érvényes („mintha félnék”). Kiutat csak akkor találhatunk, ha feltételezzük, hogy az „Úgy érzem, mintha félnék” mondat alanya kettős: egyik, aki fél, mert ha nem lenne félő alany, nem lenne megfogalmazható a személyes félelem. A másik az, aki szemléli a félő alanyt, de úgy, hogy ő viszont nem fél. A feltételes mód és a „mintha” hasonlító szócska e két én egységét biztosítja. Végeredményben úgy értelmezhető az elemzett mondat, hogy az én distancírozza magát a félelmet átélő én-részétől. Ezért nem lehet kizárni, hogy a „Mi bánt?” kérdés önmegszólító jellegű. A második strófa második sorában József Attila alighanem rátalált arra a nyelvi formára, amelynek éppen szabálytalansága teszi lehetővé a semminél alig több valaminek, egy megmozduló, azonosítatlan és egyelőre gazdátlan belső tendenciának tettenérését, artikulációját. A harmadik sor már élesebb kontúrokkal rajzolja körül ezt a bizonytalan belső tartalmat: „Úgy érzem, mintha... / menekülnék, hasáb a vállamon.” Éberálom ez, amit a vagonból kidobált fahasábok látványa indukál. A szemlélődő összekapcsolja személyét a heverő hasított fával. Hasábbal a vállán menekülő személynek érzi magát. Ez az én-fantom a félelem gazdája. A tudatosítás további lépéseként az éberálom emlékképpé racionalizálódik. A bántó érzés értelmes magyarázatot kap: a „lehullt halom” szemlélése a gyermekkori falopások emlékét idézte föl a lírai énben. A
