Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Tverdota György: "Kirakják a fát" (tanulmány)
66 Úr Dunatát • 2001. december Kié lesz? Hogy siet! - Tegnap nyár volt; ma ősz van! A zaj titokzatos, mint egy elutazás. „Sötétség és hideg vesz körül nemsokára; / tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!... / Visszajön az egész tél belém... / Tegnap nyár volt, ma ősz van”. A kiemelt sorok pontosan jellemzik a Kirakják a fát évszakváltásának logikáját éppúgy, mint az évszakok egyszerre természeti és lelki realitásként való szerepeltetését a versben. A hasonlóság a két vers között azonban még ennél is közelibb. Baudelaire szövegében is „kirakják a fát”, s a fadobálás hangja a tél, a halál, az ember összeomlásának és önfeladásának képeit asszociálja: „Hallom, kopogva hull házunk udvarára / a fa, s visszhangosan dördül a kövezet... / Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak”. József Attilánál a kompozíció más irányokban bontakozik ki, mint Baudelaire-nél, de a halálborzongás jelzése a Kirakják afát című versből sem hiányzik. Az első szakasz témája ugyanis áthúzódik a másodikba, és ott zárul le: „Ha fordul is egy, a lehullt halom / néma...” A kirakodott fahasábok látványán elmereng a lírai én. A holt anyag, a „megdermedt dolgok halmaza”, a mozdulatlanná merevedett, elnémult létezők szemlélete fordítja figyelmét önmagára. A megtorpanást kottázza le az enjambement, amely alanyt és állítmányt szakít szét: „a lehullt halom / néma...” s a hármaspont is fékezi a lendületet. Már a Bánat című versben találkozhatunk ezzel a megoldással: a költő megteremt egy látványt, szó szerint megismétli a látványteremtő mondatot, de akkor már önnön sorsára vonatkoztatja a jelentést, anélkül, hogy ennek a vonatkoztatásnak külön nyelvi formát adna: „Lombos hajamba / száraz ág hull. A száraz ágak hullanak.” A Baudelaire-párhuzam sokkal fontosabb, mint első pillantásra hinnénk. Mindenekelőtt azért, mert a francia költő verse felől nézve a Kirakják a fát részét képezi egy különös verscsoportnak: az 1936 őszén írt pastiche-verseknek, vagy - Németh G. Béla terminusát kölcsönvéve - az imitációs versalkotás termékeinek. A pastiche-versek (legalábbis jelenlegi ismereteink szerint) legkevésbé pontosítható referenciájú darabja az [Azt a szép, régi asszonyt...]. Szabolcsi Miklós a Majd megöregszel című vers kapcsán arra figyelmeztet, hogy ez majdnem felfogható úgy is, mint egy Pierre de Ronsard vers, a Quand vous serez hien vieille fordítása vagy adaptációja. A Kirakják afátptóéig, mint láttuk, Baudelaire-pastiche számba megy. Érdemes lenne külön elemzés tárgyává tenni, mi indítottajózsef Attilát nagyon is eredeti remekművek írására úgy, hogy markáns, jól ismert stílusok hangszerelését vállalta. Annál tanulságosabb lenne megvizsgálni ezt a kérdést, mert érett költészetében már korábban, például a villoni formát követve is tudatosan és következetesen rájátszott más költők és korok hangnemére.
