Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Tverdota György: "Kirakják a fát" (tanulmány)

Tanulmány

65

jában elevenül meg. Nehéz megmondani, miért fogadja el ellenállás nélkül az olvasó a doromboló macska képzetét az ősz megjelenítéseként. Talán a macska fázósságára, vagy más, a versben ki nem mondott tulajdonságra támaszkodva lopja be a költő a metaforát a tudatunkba? Mellékesen megjegyzem, hogy magam hajlottam arra, hogy „de már a kényes őszi szél dorombol” változatban őrizzem meg emlékezetemben a sort, amit pedig József Attila soha nem írt le. Amióta másoknál is találkoztam ezzel a „korrigált” variánssal, arra gyanakszom, hogy a költő szóválasztásával ezzel az önkéntelen olvasói asszociációval is pontosan számolt.

A miniatűr jelenet lejátszódásának pillanatául az évszakok közötti átmenet stádiumát a költő nyilvánvalóan megfontoltan választotta ki. A tűzifa kirakása ugyanis az őszre rákövetkező évszakra, a télre, a fűtési szezonra utal előre: „és kiszáradt hasábfák döngenek, / amint dobálják őket a vagonból.” A hideg, a fázósság borzongató érzése fogja el az olvasót, pedig délben még meleg van: „a pályaudvar hídja még remeg”. Együtt van egy versszakban három évszak, nyár, ősz, tél, akárcsak a Nyár utolsó strófájában: „Ily gyorsan betelik nyaram. / Ördögszekéren hord a szél - / csattan a menny és megvillan / kék, tünde fénnyel fönn a tél.” Vagy mint az [íme, hát megleltem hazámat...] záró szakaszában, igaz, ott a tavasszal kiegészítve: „Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél.” A természet körforgásának ciklusa mindhárom versben a téllel, a hideggel zárul. S ez természetes, hiszen azzal a József Attilára mélyen jellemző eljárással találkozunk mindhárom versben, hogy az évszakok egymásra következését egyszerre kell reális szinten és metaforikusán, a végső télbe, a halálba torkolló emberi élet metaforájaként értelmezni.

Az első strófa és egyben az egész vers egyik síkjának értelmezésére rendkívül erős fényt vet a nagy 19. századi francia költő, Baudelaire Őszi éneke (Chant d’ automne) - itt Szabó Lőrinc fordításában:

Sötétség és hideg vesz körül nemsokára; tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!

Hallom, kopogva hull házunk udvarára afas visszhangosan dördül a kövezet.

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak; vérpad épül, az sem ád ily hangokat.

Lelkem torony, amely lassankint összeroskad az ostromgép nehéz ütései alatt.

S úgy tetszik, mig ez a kopogás sír alattam, hogy koporsót szegez itt valahol az ács...