Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Valachi Anna: Pygmalionok (tanulmány)
Tanulmány 51 látni. Kényelmetlen volt, én mindent a maga helyén szeretek: mikor népköltési gyűjtő voltam, megmagyaráztam, ahol egy jó korsót, vagy hímzést, vagy faragottat láttam: megbecsüljék, el ne adják, akármit fizetnek is érte, itt szép, ez az ő nemeslevelük, senkinek annyit nem ér, mint nekik. Híres gyűjtők nevettek rajtam, ahelyett, hogy fillérekért, vagy ingyen összeszedném, vagyont gyűjthetnék játszva. Ilyen vagyongyűjtő volt az ügyvéd, előszobája zsúfolva parasztfogason paraszt holmikkal s mind úgy sírt, amint meglátott, minden tárgy felém kiáltott: foglyok vagyunk, nem adnak enni, itt kell szégyenkeznünk. Nem mertem köztük mozogni: mennyi hamisság, orv, ravasz olcsóvásár. Modern fotelek felett zöld bütykösök tucattal, téve, rakva, aggatva a legtúlzóbb képek mellé a legrégibb kusztora metszet: faragott pásztorbot, mezején juhok, lovak és angyalok sétálnak édes esetlenségben, mert nem lelik helyüket a vakító csillár alatt. Rózsává faragott sótartó meisseni porcelántányérok közt, francia ételek párájába borulva ült egy hosszúnyakú, szégyenkezve vakmerő pillantású, fiatal, zúzott bajszú idegen s azt kérdi: — Mit gondol, Zsiga bátyám, hol születtem én? Ránéztem. Éppen a napokban olvastam, hogy Makón született. Furcsállottam: hol szed valaki Makón ilyen penetráns szociális hagymaszagot? , Nagyot nevetett. Soká, kétszer is kezdte a nevetést s oly édesen gyerek lett s belepirult: — A Ferencvárosban születtem. Mulatott meglepetésembe. Mohó túlzással: — A Haller-mozgóban volt takarítóné az édesanyám, ott ült a pénztárban az egyik nővérem, cukroslány volt a másik nővérem, én pedig vizet árultam. Olyan recézett hangja volt, mint a mutáló kamasznak s ahogy rám nevetett, apró fogai külön nevetgéltek sárgás nevetős bajsza alatt, a kunkorú szőrszálak ráborultak piros egészséges ajkára, mint parti fűz a patakra s csillogva nevettek. Néztem s csak néztem: mi a fene, ez az ügyvéd nemcsak őstehetségű parasztvackokat gyűjt, hanem francstadtler költőket is? De mindenki rohamot intézett ellenem, férj, feleség, gyermek s a Költő kiesett minden nevetésével és belehullott a témák fergetegében a vakfolt alá, mint a falon a parasztikus hulladékok. A Költő nem bírta a versenyt a forgószéllel, visszamaradt, tányérja felett, levespárába homályosultan. — Mióta van itt, József Attila? Elhúzta a száját kicsit: — Már két hónap óta.
