Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Nyerges András: Istvánka kabátja (regényrészlet)
Regényrészlet 41 egyötöde. Tudom, csillagom, hogy alszik, de én itt állok egy lázas gyerekkel ebben a pokolban, pénzünk nincs, orvos nincs, valakivel meg kell beszélnem, hogy mit csináljak! Még vártunk egy keveset, mert a nagyanyám általában fél hatkor ment ki a konyhába, hogy valami harapnivalót készítsen apámnak, és csak ilyenkor volt biztos, hogy nem ő fogja fölvenni a telefont. A fülke ott volt a hallban, épp szemközt a portással. Anyám sokáig izgatottan beszélt, s amikor kijött és odavetett egy köszönömöt, a portás megállított minket. Legyen szíves, írja a számlához, mondta erre anyám, de a nagyviláginak szánt gesztus nem jött be, szíveskedjék azonnal rendezni, mondta a portás, és még csak nem is halkan, többen máris tüntetőén figyelni kezdtek ránk. Mondom, majd a számlával, próbálkozott anyám, de addigra ott termett az igazgató is, asszonyom, őszintén szólva a számla miatt is aggódunk, ez viszont már sok volt. Anyámból a három nap minden keserűsége rikácsolás formájában tört elő, ezt kikérem magamnak, a beteg gyerekemmel jöttem ide, nem azért, hogy sértegessenek! A két, nála fejjel magasabb férfi közrefogta, mondták jobbról is, balról is, asszonyom, ez a stílus, mi van a stílusommal, ez itt nem konveniál, lesz szíves moderálni magát, különben, mi van különben? Akkor kezdtem rémületemben hangosan sírni. Anyám előkapta a pénztárcáját, kérem a számlát is, hörögte, egy percig se maradunk tovább, és lesz gondom rá, hogy a Fehérkeresztben doktor Győri megtudja! Összepakoltunk és inaltunk az állomásra. Megint végigaludtam az utat, éjszaka volt, amikorra hazaértünk. Hát a többi nappal mi lesz, kérdezte csípőre tett kézzel nagyanyám, mintha apám bízta volna meg ezzel, mielőtt elment zenélni, a fiam véres verejtékkel keresi a pénzt, te meg kidobálod az ablakon a faksznijaid miatt? Ez volt az első és utolsó kísérlet, hogy magaslati levegőre vigyenek, de doktor Győri a Fehérkeresztből eljött hozzánk egy vasárnap és azt mondta, a tüdő nem játék, ha az utazás nem megy, ki kell vinni naponta a Sváb-hegyre, a Ligetbe, mit tudom én, a Nyugati füstjénél minden jobb! Annyira közel laktunk a pályaudvarhoz, hogy az ablakból mindig láthattunk egy éppen beérkező vagy kifelé zötykölődő vonatot, hallgattuk a pöfögést, a tolatásokat, a mozdonyok kéményéből kieresztett gőz sípolását, sőt ha a szél felénk fújta, a vasutasok kiáltozását is. Nézd, kis bocsom, mutatta meg apám a pályaudvart, azt ott úgy hívják, hogy Si-ha-ha utca! Ha valaki észrevette, hogy az ablakban lógok, rögtön rám kiabált, mássz le onnét, még kiesel! S ahányszor szellőztettünk, utána mindig ment a sopánkodás, itt nem érdemes takarítani, ujjnyi vastagon áll a korom a bútorokon. Mivel anyámnak szereznie kellett valami olyan munkát (ha már a táncmesteri diplomáját nem használhatta), amivel ő is tud keresni egy kis pénzt, egész nap ál
