Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Nyerges András: Istvánka kabátja (regényrészlet)
42 Úr Dunatái • 2001. december lás után loholt, s így nagyanyámra maradt, hogy engem levegőre vigyen. Ebből sokáig nem lett semmi, csak a patikákat jártuk, mert nem volt már miből újabb Irénkekrémet főzni, mindenütt azt állították, hogy amíg a háború tart, glicerin nem is lesz. Egy nap azonban mégis szerencsével jártunk, a Török-patika öreg segédje szerzett egy keveset, „csak magának, Irénkém, tudja, az emlékek miatt”, nagyanyám pedig állhatott neki kotyvasztani és riasztani a barátnőit: jöhetnek. Most már nem kell mindenféle aljanéppel elegyednünk, mondta nagyanyám, vettem bérletet a Margitszigetre, egy hónapra három pengő, de megéri! Hiába volt a városliget ingyen, épp azt nem szerette, hogy ott akárki odaülhet mellé a padra és beszélgetést kezdeményezhet, egyszer pedig - amikor engem még kocsiban kellett tolni - odajött hozzánk valami „utcagyerek” és ellopott egy játékot. A szigeten ez nem fordulhat elő, magyarázta nagyanyám, de nemcsak erről volt szó: a bérletért a puszta belépésen túl valami mást is kaphatott. A sárga kartonlapra, melyre a fényképemet erősítették, rá kellett írni, hogy „a gyermek és kísérője” közül az utóbbi milyen megszólításra tart igényt. Ahányszor a szigeti bejárónál felmutatta a bérletet, s az őr mint nagyságos asszonyt köszöntötte, olyan lett az ábrázata, mint szentáldozáskor, ha épp az ostyát érezte a nyelvén. Minden más volt, amikor a szigetre készülődtünk. Nagyanyám a megszólításhoz öltözködött, felvette például „a csináltatott” kabátját, amiben legnagyobb meglepetésemre neki, az egy tömbből faragott, hatalmas és félelmetes teremtésnek dereka is volt. Kesztyűt húzott, kalapot tett fel, és a gyöngyökkel kirakott apró retiküljét vette magához, amiből a villamoson nehéz dolog volt az ő bütykös ujjaival előkotorászni az aprópénzt. Púder az arcra, egy csepp kölni a füle mögé, pillantás a tükörbe, mintha nem is a nagyanyámmal, hanem egy vadidegennel kelnék útra. Ilyenkor már kint vannak a fácánok is, megnézheted őket, biztatott, pedig eszem ágában se volt vonakodni, habár a szabadon sétáló fácánoktól rettenetesen féltem, annál inkább vonzott, hogy villamosra fogunk szállni, és megint láthatom a kalauz táskáját. Ezekről a táskákról le nem bírtam venni a szememet, ha mentünk valahová. Néztem, ahogy a kalauz a mély és sötétbarna redőkközt kotorászik, és vakon is megtalálja, amit keres, a töméntelen kis rekeszben a megfelelő filléreket, jegyeket, bérleteket. A táskán kívül fityegő lyukasztó még a tűzoltóautónál is elérhetetlenebb vágyálomnak tűnt, kezelője pedig varázslónak, akinek szabad a lépcsőn lengve fütyülni és kiabálni, a plafonról lógó bőrszíjjal meg csengetni és indítani. Azt is megtehette, hogy „hosszúra” lyukasztja a jegyet, ahogy sokan kérték is, de nagyanyám, amikor megpróbáltam rávenni, hogy kérje ő is, azzal torkolt le, hogy az prolitempó, mi „jobb” népek vagyunk. Ettől szomorú lettem, mert szerettem volna egyszer megnézni, milyen is az a „hosszú” lyuk.
