Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Nyerges András: Istvánka kabátja (regényrészlet)
Regényrészlet 39 Istvánka kabátját egész télen nem láttam többé, pedig vasárnaponként elmentünk a terézvárosi templomba, a tízórás misére. Olyankor azonban a régi, kinőtt kabátomba gyömöszölt nagyanyám, s ő maga is azt vette fel, amiben a piacra járt vásárolni. Sokáignem értettem, miért teszi ezt, de egyszer meghallottam, amit öltözés közben, a szekrényajtó takarásában morgott, micsoda szégyen, ha legalább az egyházi adót fizetni tudnánk! Mindig ugyanabba a padba, ugyanazok mellé ültünk. Hogy vagytok, szegény Irénkém, hallottam a sopánkodást, hát hogy lehetnénk, ha ez a gyerek megmarad, én nem tudom, miben fogjuk járatni, rendszerint ekkor kezdték pisszegéssel figyelmeztetni a szomszédai, hogy én is hallhatom, amit suttogni vél, de csak legyintett. És ha hallja, úgyse érti, nem tudom, minek kellett annyira sietni vele, kint van a fenekük a nadrágból, fiatalok még, ráértek volna. Mire idáig jutott, Hévey, a plébános rendszerint már prédikációra készen állt fönt a szószéken, az ujjával kopogott felénk, mert addigra mindenki más csöndben volt. Egy reggel aztán korábban ébredtünk, mint máskor, egyenest a szemünkbe tűzött a nap. Később se borult el, az eső se esett, a szél se fújt, tiszta kék volt az ég. Akit az Isten szeret, meg is jutalmazza, jelentette ki nagyanyám, és reggelizés közben elmagyarázta, hogy ezt a szép időt ő kapta ajándékul a születésnapjára, méghozzá a Jóistentől, hiszen ma van április ötödiké, és pont ma múlt el a randa hideg. Egész nap barátságos idő volt, este apám meg is jegyezte, ha ilyen marad, ugye, mutter, elkezdi levegőre vinni a gyereket! A Fehérkeresztben mondta az orvos, még tavaly, hogy hiába adtak vérátömlesztést, ha nem visznek magaslati levegőre, megint baj lesz velem. Magaslatra, dünnyögte apám, és homlokán a két felső ránc elkezdett V-betűt formázni, nincs mese, mennek a zaciba a gyűrűk, sőt ehhez, azt hiszem, kell a Schaffhausenem is... Anyámmal kettesben utaztunk Mátraházára, igaz, hogy csak penzió, mondták, de van orvosi ügyelet is. Végigaludtam az utat, ám amikor leszálltunk, össze kellett szednem magamat: anyám cipelte a bőröndjeinket, így még a kezemet se tudta fogni. Egyedül kapkodtam mellette a lábamat, de egyfolytában dicsért, nincs mindenkinek ilyen három és fél éves, enynyire önálló kisfia! Láttam, hogy fáradt, gyakran megálltunk, hogy letegye a bőröndöket, mesésen fogjuk érezni magunkat, mondta ilyenkor, van itt ródlipálya, meg mozi, meg minden, és főleg ez a harapnivaló levegő, szívd be, csillagom, jó mélyre, hadd tisztuljon a tüdőd! A „penzió” láttán szemem-szám elállt, minden csillogott-villogott, vastag szőnyegekbe süppedt a lábunk, egyenruhás portásra kellett várnunk, aki éppen valami idegen nyelven telefonált. Anyám magabiztosnak tűnt, tudtak a szobafoglalásról, igen, egy hét, de az is kiderült, hogy az apart-
