Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Nyerges András: Istvánka kabátja (regényrészlet)
Regényrészlet 37 én! Látszott, retteg attól, hogy még kárt tennék Istvánka kabátjában „a suta kis útjaimmal”, ahogy mondani szokta. Most pedig szépen elteszem, jelentette ki, és vonult is át a saját szobájába. Nem voltam még négyéves, de azt már tudtam, mit jelent, ha valamit a nagyanyám tesz el. Harmadik születésnapomra a keresztapámétól egy tűzoltóautót kaptam, hatalmasat és szépet, piros volt, de körben mindenütt aranycsík futott rajta, a kerekek meg a többi alkatrész viszont feketén csillogott. Volt rajta egy apró kurbli, ha azt tekertem, a létrája magasabbra bújt ki, mint amekkora én voltam, és a létra körbe tudott forogni. Kívülre, a vezetőülés mellé egy pici gumitömlőt is fölszereltek, amivel dudálni lehetett, és épp olyan hangot adott, mint az utcán látható autóké. Egyszer játszhattam vele: akkor, amikor odaadták. Amint keresztapámék elmentek, nagyanyám szélsebesen lecsapott az autómra, visszacsomagolta és föltette a szekrénye tetejére, majd én elteszem, mondta, te még tönkretennéd a suta kis kezeddel. Próbáltam visszaszerezni, ahányszor csak magam maradtam a szobában, de hiába toltam széket a szekrény mellé s álltam föl rá, akárhogy nyújtózkodtam, a karom és a doboz között még legalább félméternyi hézag tátongott. Biztosra vettem, hogy az új kabátom is odakerül a tűzoltóautó mellé, de ebben tévedtem. Ahelyett, hogy visszacsomagolta volna a papírjába, vállfára akasztotta és betette a szekrényébe, a kulcsot pedig, amit sosem felejtett elöl, tüntetőén a zsebébe süllyesztette. Istvánka kabátját nem fogj uk mindennap nyúzni, vetette oda nekünk, és ahogy rám nézett, semmi kétségem se volt afelől, hogy mit gondol: én, Andriska, igazából nem is vagyok rá méltó, hogy Istvánka holmiját viseljem. De mutter, ellenkezett apám, a gyerek kinövi, mire elővenné! Nagyanyám, mint rendesen, ebben se tűrte a vitát, azt csak bízd rám, mondta, és anyám felé vágott a szemével, neked se volna egy rendes darabod, ha anyád gondodat nem viselné... A kabátról ezután szó se esett, kivéve azokat a napokat, amikor látogatóba érkezett valamelyik barátnője, aki egyúttal üzletfele is volt. Kis fehér tégelyekben árulta nekik a maga főzte édeskés illatú, rózsaszínű kenőcsöt, amit Irénke-krémnek nevezett el, mert állítólag a saját bőre is attól lett annyira szép. Én ugyan nem láttam annyira szépnek, de az biztos, hogy ráncos nem volt, a barátnőié viszont annál inkább. Minden krémfőzés előtt elmentünk árut beszerezni, tégelyért a Nerudához, anyagért a Török-patikába. Már én is kívülről tudtam: glicerin, lanolin, sztearin, de a glicerin a legfontosabb, ezt így kötötte minden alkalommal az idős, rozmárbajuszú patikussegéd lelkére, mikor átadta a listát. Amíg összekészítették a vásárlását, emlékeket idéztek, s így fél füllel sok furcsa dologról értesültem, amit igazából nem is értettem. Nagyanyám, amikor még nem volt Nyergesné, önálló
