Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Nyerges András: Istvánka kabátja (regényrészlet)
36 Út Dunatát • 2001. december Nyerges András ISTVÁN KA KABÁTJA Gyerekkoromban egyetlen embert ismertem, akit lázba tudott hozni egy ruhadarab pedigréje: apám anyjára volt ilyen hatással a télikabát, amit ő maga terített ki szüleim rekamiéján, aztán valami fura hátgörbítéssel, szokatlan deréktartással járta újra meg újra körbe. Úgy tűnt, épp csak, hogy nem hajlong előtte. Ezt a kabátot pár órája zsákmányolta egy szeretetakción, amelynek maga a Főméltóságú Aszszony volt a védnöke. Nagyanyámnak már hetekkel előbb megsúgták, hogy a számos hasonló közül erre a rendezvényre érdemes lesz befúrnia magát, itt valóban finom holmik kerülnek szétosztásra. Percig sem volt kétséges, hogy nincs a világon olyan erő, mely ezek után őt megállíthatná. Bár kánikula volt, télre való holmikat adományoztak a rászorulóknak. Nagyanyám diadalittasan tért haza, apró, távol álló szemei ragyogtak az elégedettségtől. Mégsem azzal kezdte, hogy mi van a csomagolópapírban, és mégcsak nem is azzal, hogy mekkora ügyesség s elszántság révén jutott a zsákmányhoz. Már az ajtóból azt újságolta, hogy a kabát, amit hozott, magáé Istvánkáé volt! Szüleim nem kérdezték, hogy ez miként lehetséges, kiábrándító módon sem nem ujjongtak, sem nem kételkedtek, egyszerűen csak más érdekelte őket. Apám megtapintotta a spriccelt mintás szövetből készült, zsinóros gombolású, vatelinnel bélelt kabátot, és azt mondta, egész jó állapotban van, igazán. Nagyanyám rögtön felfortyant, ha mondom, hogy Istvánkáé volt, mit akarsz még? Tökéletes! Rendben, mutter, felelte apám, de bújjon bele a gyerek, lássuk, jó-e neki? Gondolod, hogy ami egy Horthy Istvánkának jó volt, a te fiadnak nem felel meg? Nagyanyám hangja elkezdett félelmetesen vastagodni, ezt akarta megelőzni anyám, és lelkesedve közbeszólt, van ám kapucnija is! Nagyanyámat az ő dicsérete nem érdekelte, fohászkodni kezdett, istenem, látod, mit művelnek velem? Aznap még a falak is szinte izzadtak, de rám adták a kabátot, s amikor már benne voltam, apám odatérdelt mellém, úgy nézett föl az anyjára, ne felejtse el, mutter, hogy ha kell, én át tudom alakítani! Erre nem volt szükség, hónaljban nem vágott, az ujja nem volt rövid, fölhajtani se kellett. Mondtam, hogy tökéletes, szögezte le újra nagyanyám, Istvánka kinőtte, de olyan, mint az új! Melegem van, nyögtem panaszosan, és kezdtem volna a díszes hurkokat sorra lepattintani a fagombokról. Persze, csillagom, mondta anyám, bújjál csak ki belőle... Nagyanyám eszelős sietséggel ugrott oda és közben rám ordított, engedd el, majd Részlet a kiadásra váró Voltomiglan c. regényből
