Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Csepregi János: Versek [Én, az írástudó; Jerikó]

Vers

35

Csepregi János ÉN, AZ ÍRÁSTUDÓ

Édes nyál szárította agyag,

Darabokra foszlott míves cserép,

Sosem volt körtemuzsika,

Csontjaim karmazsin bársony sorvasztja, Mézzel telt tó az önmagam.

Kényelmem otthona a mindenség, Hatalmas trónom körül hódol a táj, Fó'úri kegyem a valóság.

Mégsem hittem a gőgöm rejtette árulást Az általad kapott kegyelem s ellened. Hamis alázatomról gondoltam, Ágyékodból fogant gyermek az.

S most várom, hogy rám találj újra, Mielőtt farkas tépné múlttá,

Nyájból szakadt telkemet.

JERIKÓ

Az volt az első reggel, amire tisztán emlékezem. A fémszálak négyzetrács derékszögein a játékos szomorúság szülte törékeny kedvességével gördültek végig a napsárga, áttetsző üvegre simuló hideg égi könnyek. Valaki fanyar humorral azt mondta: sírnak az angyalok. A narancs illatú ablakon át tekintetemre bilincset vert az a madárijesztőként pillanatba burkolózott új tavasz, ahogy megcsókolta mocskos olajtól foltos nevemet a pergőbőrű, vérpiros, köhögő, vashinták között. S hirtelen támadt kürtök szavára a betonmedence ölelte büszke, acélos tekintetű vártornyok földig omoltak perctelen, s már nem szomjaztam a kiharcolt szabadság megtartását. A fal, amit kettőnk közt emeltem a fellegekbe nyálon végleg leomlott.

S ott álltunk ismét szemtől szembe, szeretetedtől legyőzötten, s én kivártam tegnapim halálát, Te pedig megadtad nekem,

Jerikóm jussa lett a pusztulás.