Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Nagy Imre: Csevegésből szőtt idő
Nagy Imre • Csevegésből szőtt idő 29 nióéval” - írta Rózsa Géza, s minthogy szerinte a főhősök úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, maga is Gyulai álláspontjára helyezkedett: „így a vígjáték minden drámai csomó, bonyodalom és összeütközés nélkül oldódik meg és szerencsésen házassággal végződik.”21 Ezzel szemben mi inkább azokkal értünk egyet, akik a hősnő sajátos arculatára hívták fel a figyelmet. E téren Gyulaitól származik az első fontos megfigyelés, áld rámutatott, hogy „Szidalisz komolysága nem annyira bölcselkedéséből foly, mint inkább női méltósága érzetéből”.22 Kéky Lajos Szidalisz bizonyos gyengéire is rámutatott: néha türelmetlen és szeszélyes. Mi inkább úgy fogalmaznánk, hogy magánya kedélyét néha kissé labilissá teszi, de hamar visszanyeri önuralmát. A távolságtartó, magányt kedvelő Párméniótól eltérően Eresztra leánya mintegy közbülső helyet foglal el az ifjú filozófus és a fiatalokból álló társaság között. Az egyik rá vonatkozó instrukció szerint (ami a színmű legelső szerzői utasítása) „henye kevélységgel” szólal meg. Ez Bessenyei nyelvén azt jelenti, hogy lankadt, bágyadt, kimerült, mert elfárasztotta „a5 tsevegő társaságnak haszontalan lármája” (erre utal a henye szó), s ezért műveltsége, érzékeny lelke méltóságának érzetével (azaz: kevélységgel) tartalmasabb s egyben üdítőbb elfoglaltságot keres magának, ezért hozat Lucindával könyvet.23 Ez az instrukció tehát azt a különbséget hangsúlyozza, ami elválasztja őt a többiektől, ami, a szereplők hierarchiáját tekintve, Párménióhoz közelíti. Ám jellemére és a szituációban elfoglalt helyére vonatkozóan annak is fontos hírértéke van, hogy a második felvonás végén (az előzőhöz hasonlóan ez a j elzés is dramaturgiai szempontból nyomatékos helyre kerül) így szól a többiekhez: „Jertek hozzám.” Vagyis ő, még egyszer hangsúlyozzuk, közelebb áll környezetéhez, mint Párménió, amit a meghívás gesztusához kapcsolt instrukció, elképzeltetve velünk a szereplők felvonás végi kivonulását a színről, még inkább érzékeltet: „Sok tsintalanságok közt el-mennek.” Waldapfel József bizonyos vénkisasszonyos vonásokat is vélt észlelni Szidalisz jellemében (igaz, Eresztra anyai szíve kicsit aggódik, hogy túlságosan is komoly lánya pártában marad), ám egészében úgy látta: az író „kitűnően megfigyelt, eleven nőalakot állít oda kedves hőse mellé, olyat, aki minden hibája ellenére azért illik hozzá, mert éppúgy megveti az üres, gáláns fecsegést”.24 Ha az „éppúgy” szóval nem is érthetünk egyet, a kritikai attitűd abban is megragadható, hogy Szidalisz erkölcsi felfogásától és ízlésétől távol áll a férfi-nő viszonyt a rab és ura szerepmagatartása szerint értelmező rokokó játék: ,,A’ nagy erkölcs soha nem mászkál porban szerentséjéért. Valamelly ifjú oly nagy rabi alázatosságot mutat az előtt, kit feleségül kér, mind kegyetlen lész osztán, ha tzélját el-éri. A’ nagy szivek soha nem alázzák szerentséjek előtt annyira meg magokat. Nékem nem kell rab,
