Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 3. szám - Albert Sándor: Fordítható-e a haiku?

74

Úr Dunatát ■ 2001 szeptember

Japán eredeti:

„Furuike ja kawazu tobikomu mizu no oto”

Lexikális elemzés:

furu- = öreg, régi (archaikus) ike = tó

ja (ya) — ún. „elválasztó szó” (ún. kire-dzsi), itt nincs lexikális jelentése (azért alkalmazza a költő, hogy egyik gondolatot elválassza a másiktól) kawazu (kavazu) = béka tobi = ugr- (szótő)

ko- = bele- [+ ige] (a kezdés, az ún. inchoativ jelentés kifejezésére szolgál) -mu = -ik (a cselekvés befejezettségét jelzi; tobi-ko-mu = beleugrik) mizu = víz no = -nak/-nek oto (< woto) = hang

Nyersfordítás:

(Öreg tó Béka beleugrik Vízfnek a] hangja)

Teljesen nyilvánvaló, hogy a mi versfogalmaink szerint ez nem vers, a magyar fordítóknak tehát (vers)szöveget kell csinálniuk. Csakhogy „...a zenbuddhizmussal érintkező, filozófiai indíttatású haiku legalább olyan távoli az európai verskultúra számára, mint ahogy a szonett nem természetszerű, strukturált világegész a japán olvasónak” (Tarján 1997: 97). Somlyó György Kosztolányi Kínai és japán költők című, immár klasszikussá vált gyűjteményének fordításait elemezve arra hívja fel a figyelmet, hogy „a költők nemcsak a saját anyanyelvűkre fordítják az idegen műveket, hanem [...] a saját költészetükre is” (Bart & Rákos 1981:135). „Az európai fordítónak, még ha hűségigénye berzenkedik is, némiképp ki kell kerekítenie a haikut, hogy az ő nyelvén is verssé váljék. Azaz: lazítania, toldania kell, hogy egyáltalán megértsük” (Szabó 1968: 58). Aszerint, hogy ki mit tart a haiku szignifikáns jegyének1, vannak olyan fordítók, akik a hangutánzásra törekszenek, mások a szótagszám betartását tartják fontosnak, megint mások az alliterációra koncentrálnak