Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Géher István: A műfordítás mágiája
32 Úr PUNATÁI • 2001 SZEPTEMBER A műfordítás mágiája két kritikus szó között tölti be burjánzó többletjelentésekkel az értelmezés terét: az egyik a „viaszpóláikat”, a másik az „ínyét”. Miért választotta épp ezeket a szavakat a műfordító Arany János? Maradjon ez most az ő titka; ami ránk tartozik: a választás eredményeként kiváltott hatás. A „viaszpóla” archaikusán hat; a szövegkiadásokban mindig megjegyzetelik: „viasszal átitatott szemfedő”. Azaz jegyzet nélkül ma már érthetetlen? Épp ellenkezőleg: többféleképpen is érthető. Régiességével éppoly rejtélyes sugallató, mint korabeli újszerűségével az eredeti. A közismert „cerecloth” helyét elfoglaló shakespeare-i „cerements” a költő saját leleménye, mely arra szolgál, hogy a francia „cirer”-ből áthonosodott „to cere” (a.m. „viaszolni”) tapintható materialitását egyesítse a képzőjére rímelő latinos fogalmak (pl. „sacraments”, „ornaments”) rituális elvonatkoztatásával. A matéria és a rítus együttese a magyar kifejezésben is érzékelhető, annál is inkább, mivel a jelentésanyag mondhatni félmúltban lebeg. Arany használatában a „póla” azt jelentette, hogy „kötelék”, csíkokra vágott vászon, amivel a halottat begöngyölték, a sebet bekötözték, vagy az arcot elfedték. Számunkra már valamelyest elhomályosultak ezek a jelentések, és félhomályukon furcsa ellenfénnyel átdereng a szó mai értelme: a csecsemőpólya. Hogy értsük? Úgy és annyiféleképpen, ahogy értelmezni merjük a bepólyázott csontváz groteszk emblémáját. Megnyílik a viaszba öntött halotti maszk, átvérződik a síri lepel, s mint létünk tátongó sebe, leplezetlenül feltárul - születésre, halálra - a kozmikus anyaméh. Túlbeszéljük a témát? Talán nem. Hiszen csak követni próbáljuk az ellentéteiben önazonosságát megteremtő és megsokszorozó, mágikus hamleti beszédet. Omlik a szájából a szó, s a szavakban formát ölt egy eltátott szájüreg mint ellenképe annak az összezárt szellemszájnak, melyet a beszélő mindenáron szóra akar bírni, bár előre borzad attól, ami a megnyíló állkapocs mögül majd kijön. A nyílás-érzet intenzitását jelzi, hogy nemcsak a szóképben, hanem a szóalakzatban is megnyilatkozik. A hendiádisz retorikai trópusa („ponderous and marble jaws”: „súlyos és márvány állkapcsok”) az „és” beékelésével kétfelé szakítja az összetartozó jelzőket, már-már azt az érzést keltve, hogy ami a mikroszkopikus repedésen keresztülásít, az maga a világűr, ahol elválik súlyától az anyag. Arany nem ismerhette a hendiádiszt, de költői felismeréssel mégis megsejtette, hogy itt valami fizikai képtelenségből képződik metafizika; s ez nem hagyta nyugodni. A megőrzött kézirat - a kritikai kiadás jegyzetei szerint - arról tanúskodik, hogy először pontosan fordított:
