Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 3. szám - Géher István: A műfordítás mágiája

Géher István • A műfordítás mágiája

33

(...) megnyitá nehéz,

Márvány állkapcsát, hogy lövessen újra?

Noha a sorvég prozódiai cezúrát vág a „nehéz” és a „márvány” közé, ami akár zseniális megoldásnak is tűnhet, nem volt vele megelégedve. Ceruzával áthúzta, fölébe és alája ceruzás javításokat szúrt be, ezeket kiradírozta, majd az előző levél üresen hagyott hátoldalára írta fel a végső változatot:

Márvány ínyét, hogy így kivessen újra?

És ennél megmaradt, az aggályos hűséggel fordító Arany a hűtlen szövegmódosításnál. Miért? Mert így talán szebb? Nem: kifejezetten csúnyább. De (talán épp ezért) ez a hívebb, plasztikusabban mágikus fordítás.

Értelmezését azzal kezdhetjük, hogy a megtalált szókapcsolatban („márvány íny”) az oximoron drámaiságával ütközik és egyesül a kemény és a lágy benyomás, a megkövültén külső sorserő és béltartalma, a testpuha emberi bensőség. Menjünk tovább: az előre (állkapocstól ínyig) elmozdított testrészfogalom az idea mozgását is leképezi, ahogy a szörnyűség nyomul, tolul fölfelé és kifelé, ellenállhatatlanul és folyékonyan. Az „állkapocs” harapásra rágásra nyílik (mint a Szentivánéji álom-bán: „The jaws of darkness do devour it up” a.m. „Felőrlik a sötétség állkapcsai” - Aranynál: „Már a sötétség torka nyelte be”); az „íny” azonban a nyitott szájból épp csak kiereszt, kimutat valamit. Mit látunk? A vénember vagy a csecsemő fogatlan ínyét. Ezt vicsorítja ki a száj, ami persze ismét méhszáj is, mely tágul, hogy kibocsássa magából az újszülött halottat. A sugallat megint emblematikus. A holland Hadrianus Iunius Shakespeare-kori emblémája (No 18) értelmében a menyét a fülén át fogan és a száján át szül. Akinek ez a tudós adalék véletlenül az eszébe jut, kikeresheti a Hamlet-bői a menyét-forma felhőt (3.2.370.), és csodálkozhat Arany művészi intuícióján, ahogy a nem-tudhatót is beépíti a mű jelentésrendszerébe.

Véletlennek is mondhatnánk, ha ez lenne az egyetlen beépített jelentésparadigma. Nem az. Lévén az „íny” az ízlelés szerve, természetesen hozzátársulnak a dráma gasztronómiai motívumai: „Torról maradt hidegsültből kiállt A nászi asztal.” (1.2. 180-81.)... „megérzik rajtunk a vad íz” (3.1.118.)... „Min üdvösség zamatja semmi nincs” (3.3.92.)... A sír kiköpi a halált, s közben ínyencként kóstolgatja is. A nemlétnek íze van, tehát van, sőt létre jön. A szavakban összefut a nyál, míg émelyítő-zamatosan megfogalmazódik bennük a tragikum születése, ami nem más, mint a születés tragikuma. Arany János valami okból nagyon is átérezhette a létrejövés-létrehozás mohó iszonyát.