Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 3. szám - Tandori Dezső: Irodalomról, műfordításról: anekdoták?

Tandori Dezső • Irodalomról, műfordításról: anekdoták?21

N. Á.-hoz, akkoriban férj-feleség, boldogan jártam, s Mészölyt, micisapkában, is ott ismertem meg, valamint Polcz Alaint, aztán Kálnokyt, másokat.) N. N. Á. Azt mondta: „Cipi a világ legkisképűbb embere!” így beszélt ugyanis Maughamról, Graham Greene-ről stb. Kisképűen, Evelyn Waughról. Rilkéről. Ottlik ne értett volna felsőfokon akár a költészethez is? Mesebeszéd... fájó, hogy szegény N. N. Á.-t idézik ekképp. Ez így, holtbizonyos, nincsen.

Ottlik „Iskolá...”-jára levelet írtam (végső soron engedélyem nélkül megjelent nemrég, utolsó eset legyen!), ő barátságába fogadott, s miért mondom, hogy nagyon is? Mert velem járt atlétikai versenyekre. Feljártam hozzájuk (Ottlik Gézához és feleségéhez, Ottlik Gyöngyihez, kutyakölyök író. Cipi olvasta első prózai munkapróbálkozásaimat, Gyöngyi akart rávenni a műfordításra. Amikor úgynevezett szellemi szabadfoglalkozású lettem, műfordító, s azt is mondhatnám, fennállásom 50. évfordulóját ünneplem ezen a nyáron, 2001-ben, s szerencsére megint nem munkanélküliként, nem is vettem igazán komolyan Gyöngyi intelmét - hogyan tudott ő annyi mindent? na ja, „úgy kell rúgni, művészkém” mondta Puskás -, hogy gyorsan, gyorsan, hamar elmúlik az idő, míg „jól” lehet a szabad pályát élni...), érdekes, mindig Ottlik Gézával mentünk látogatóba valahova, a Vasas Pasaréti úti pályájára... sosem voltam sem Gyöngyivel, sem mással lóversenyen. Nekem az ugyanolyan távoli volt, mint, megértem így, másoknak az én lovas ír földem, Párizs-környékem, Angliám, Németországom stb. Evidencia volt abban az időben az olyasmi, hogy „mit mondott Mándy” (a Nők Lapjában, az Ország- Világban), micsoda viccet eszelt ki a műfordítás parafrázisaként Kálnoky... Ó, egy-egy irodalmi est velük (magam csak a nézőtéren, egyszer fájt, hogy nem engem vittek, még mint egyetemista kutyakölyök-írót, vidékre, de N. N. Á.-ék akkoriban engem olyan szélsőpályásnak, aszociálisnak ítéltek, hát Isten tudja...), a Svábhegyen, a Lágymányoson... És Ottlik könyvtára!

Jártam én félhomályos írólakáson (Jékelynél, egyetemi társakkal), legendásan mókás történetem is van, hagyom most; a „Tilalmas kert” volt Graham Greene „A csendes amerikai”-ja mellett az első két könyv, melyet önerőmből - ebédpénz - talán még 1957-ben vásároltam. Jékely nekem máig a legnagyobb magyar költők közt van életének öt poétái éve teljesítményével. Na, Ottlik szobája volt a Mindig Ugyanaz. Elfüggönyözve a várfaltőnek, vicc, épp hajdani gimnátiumom szomszédságában (s ott volt tanárom N. N. Á., de, íme, az ő emlékünnepségére se mentem el, senkinek a temetésére, a Pilinszkyjános mamájáé volt az utolsó írói-jellegű búcsúztatás, ahol így voltam, atyaisten, ugye; egyébként Pilinszkyt az unokaöcscse, a kiváló múzeumszervező K. Péter révén ismertem meg, egyetemi társam