Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 3. szám - Tandori Dezső: Irodalomról, műfordításról: anekdoták?

20

Úl PUNATÁT ■ 2001 SZEPTEMBER

Tandori Dezső

IRODALOMRÓL, MŰFORDÍTÁSRÓL: ANEKDOTÁK?

Mészöly Miklós emlékére I.

Jó, hogy a megírással kivártam. Fájó, hogy jó. (Meghalt Mészöly.)

Fitzgerald írja: hogy apja azt mondta neki, ne ítéljen (másokon) túl hamar, vegye fontolóra, hátha nem volt olyan előnyös ifjúkoruk. Most függetlenül attól, mi az, hogy „ifjúkor”...

Nekem csodálatos írói kutyakölyökkorom volt. Nem mondom azt, hogy ezzel akkor már becsület is volt kezdeni valamit. Lehet, másoknak az én nemzedékemből és környűletéből ugyanilyen volt, sőt, s még valószínűbb, még többre mentek vele. Magam ennyire.

Érdekes, hogy Fitzgerald fordítására Ottlik Géza vett rá. A műfordítás nekem azokból a régi időkből, ám gyéresen későbbről is, sok érzéki élmény: szín, szag, fény, ahogy például F. Scott (Fitzgerald) novelláival hasalok az akkor még beépítetlenebb budai hegyoldalban. Vagy amilyen szaga a régi könyveknek volt. Régi műfordításköteteknek. Nemes Nagy Ágnestől, iskolai tanáromtól hurcoltam haza e kölcsönpéldányokat. Náluk ismerkedtem meg a rejtélyes úriemberrel, akiről kiderült aztán, ő Ottlik Géza. Fények, hőfokok, hónapok: 1958 nagy napos februárja. A Kossuth Lajos utcán megvásárolom két egyetemi előadás közt, anyámtól kapott két ebédpénzen a „Hajnali háztetők”-et. Később egyszer a súlylökő Varjú Vilmost megtekinteni villamosozunk Cipivel (Ottlik, így hívtuk még mi is őt, ma hatvan éven felüliek, mindannyian), mutatja: hogy ő itt lakott. Naná, öregem, s mutatom, én meg itt vettem meg a „Hajnali...”-t. A téli szünetben ezzel a könyvvel, Mándytól az „Idegen szobák” első kiadásával (hű, de nehezen barátkoztam magaslataival, metszéseivel, szakadékaival tehát), majd az egyik vasútállomás mellett vett Mészöllyel („Sötét jelek”, Miklós csakhamar dedikálta) érkeztem meg (régi ott-nyaraló srác) a jegesnek először láthatott Balaton mellé. S a három szerzőt faltam a rámsötétedő alkonyatban, Lelle állomásán.

Nemes Nagy Ágnesnál kis világirodalmi szemináriumba csöppentem. (Megjegyzem, pár tucatnyi, netán 50-60 „odamenést” leszámítva - Kamra Színház, Könyvhét, Bécs, Párizs, London, Graz, Linz etc. Előadóestek, csoportszereplések -, nem járok 1955 óta ha tehetem sehova, így lógtam el N. N. Á. Irodalmi különszemináriumait is, szabadcsapatos lélek voltam, ellenben Lengyel Balázshoz, N.