Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Lator László: Lehet-e verset fordítani?
16 Úr Dunatát • 2001 szeptember mondhatni, változtathatatlan sorral kezdték a verset. Mindketten remekeltek, Vas István fordítása, ki tudja miért, első olvasásra a fülünkben marad. (Ez a pár sornyi fordítás egyébként évekig készült, és persze, szerencse is kellett hozzá.) Vannak viszont, ezért vagy azért, csak megalkuvásokkal vagy tökéletlenül fordítható dalok, mondjuk, A Mirabeau-híd, ha már Apollinaire-t emlegettem. De mondok néhány magyar példát is. A Szeptember végén anapesztusait csak oroszul (nagyszerűen) és németül (nagyon jól) lehet megcsinálni, de azt hiszem, a szövege meglehetősen jól áttehető, mert, ahogy mondtam, a színes szövésű szövegnek gazdagabbak a variációs lehetőségei. (S a braziloknak, azt hiszem, azért meg lehet magyarázni, hogy nálunk szeptemberben hervad a természet, amikor náluk éppen tavaszodik.) Hanem azt, hogy befordultam a konyhára, vagy azt, hogy megy a juhász szamáron, vagy éppen azt, hogy talpra magyar, nem nagyon lehet másképpen mondani. S hogy csináljuk meg akkor a ritmust, a rímeket? Vagy egy bonyolultabb példát: A semmi ágán ül szivem. Ugyan melyik szó helyett tehetünk a versbe egy hasonló jelentésű másikat? S nem lesz-e elgyötört, kényszeredett a folytatás? S így van ez, ha mi Burns vagy Lermontov valamelyik dalát akarjuk magyarítani. És a nehézség nem csak formai. Egy dísztelen versmondat erejét nem könnyű feladat átmenteni. Ráadásul számolni kell a befogadó nyelv, vagyis egy másik nemzet ízlésvilágával. Nem gátolja-e a honosítást, ha a befogadó nemzet lírája egészen más utat járt be, és egészen máshova érkezett, mint például a magyar? Gondoljuk csak el: a franciák Petőfi pályakezdése után egy évtizeddel A romlás virágait olvashatták. S még ha Victor Hugót is? A németeknek persze ott volt Heine, az angoloknak (a skót) Burns, az oroszoknak sem idegen a tizenkilencedik század közepén a Petőfiéhez, Aranyéhoz hasonló hang. Van aztán egy-egy vers egyik-másik elemének olyan történeti, művelődéstörténeti, civilizációs fészke, kötődése, amely kétségessé vagy lehetetlenné teheti a fordítást. Megölte valaki magát, az hozta ezt a rút időt, olvassuk Petőfiben. De vajon él-e ez a babona másutt? Hoz-e rossz időt a francia, az angol olvasó tudatában az öngyilkosság? Vagy van-e, volt-e más országokban a szélben táncoló réztányér a borbélyműhelyek előtt? S Petőfi ez is: a hosszúlábú drótostót orra érett paprika. Micsoda eleven kép ez nekünk, magyaroknak! De mit mondhat az idegen olvasónak, aki sosem látott drótostótot, azt sem tudja, mi az, nem ismeri a hegyes piros paprikát? A nekünk olyan otthonos, ismerős képek, a hosszúgémű kút, a széles vályú kettős ága, a királydinnyés homok, a szamárkenyér kék virága ha mondanak is valamit a nem-magyaroknak, vajon nem csupán valami fura exotikumot? De folytathatnám a szavakkal, a kifejezésekkel is. Majd minden szónak van szótári megfelelője bármelyik más nyelvben. De hogy menthetjük át a szavak esetleges,
