Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Lator László: Lehet-e verset fordítani?
Lator László • Lehet-e verset fordítani? 17 eretnek tartalmait? Mondható-e bármilyen nyelven a református pap kálomistának? A tüskés mezei kóró ördögszekémek, s ráadásul ez a szó egy valamelyest művelt olvasóban József Attila sorsát is felidézi? Közvetíthető-e, hogy egy-egy verssor szállóige lett, beépült a nyelvbe, függetlenedett, mint a csapot-papot otthagyni, mint a szerelem sötét verem ? Szavainknak vannak korhoz, kisebb-nagyobb közösséghez, egy-egy irodalomtörténeti pillanathoz kötődő asszociációi. A duhaj szó például önmagában is Adyt idézi, a rendületlenül Vörösmartyt, az egész reformkort, a béhunyt szem nem egyszerűen a behunyt szemet, hanem Berzsenyi Dánielt is eszünkbe juttatja. Gondolom az idegen versek is tele vannak efféle lehető képzettársításokkal. Egy Montale-vers címe például Sirokkó. A magyar olvasó is tudhatja, miféle szél az. De neki nincs mögötte az, hogy jöttekor az olaszok feszültek, idegesek lesznek, megfájdul tőle a fejük. Vagy: Leopardi egyik nagy versében azt olvasom, hogy acélcsövek távol dörgése hallik. Nem kell hozzá nagy ész, hogy megértsem: lövöldöznek a faluban. Majdnem puskát írok, aztán, nem tudom, miért, mégis meghagyom az acélcsövet. Évek múlva tudom meg Montale egy tanulmányából, hogy Leopardi idejében a puska nem volt szalon- vagyis líraképes szó. Ha verset fordítok, a szavak, kifejezések, képek hátországát bizonyosan nem ismerem eléggé, sok mindent nem veszek észre, s ha ezt-azt innen-onnan tudom is, nem tudom vagy csak félig-meddig tudom közvetíteni a magyar olvasónak. De azért most ezt az egészet óhatatlanul felnagyítottam. A világ- és a magyar irodalom legtöbb verse nagyon is jól fordítható. Sokan mégis úgy gondolják, hogy a verset csak eredetiben lehet teljes értékű alkotásnak olvasni, hiszen a fordítás a jelentés számtalan részletét elejti vagy meghamisítja. Én mégis fordításpárti vagyok. Valamikor Vas Istvánnal sokat vitatkoztunk fordításon, fordíthatóságon, ő sokkal kétkedőbb volt, mint én, de még ő is azt mondta, hogy akkor ért meg igazán egy verset, ha lefordítja. Hadd tegyem hozzá, erősítésül: az eredetiben olvasott vers és a nyelvet jól bíró, de idegen ajkú olvasó közt is ott van az a fátyol vagy éppen fal, amely a műfordítást az eredetitől elválasztja. Az anyanyelvűnkön szóló változat viszont, kárpótlásul, olyasmikkel gazdagodik, már persze ha a fordítás jó, amik az eredetiben ugyan nincsenek meg, de az olvasónak teljes versélményt nyújtanak. Én az erős áramütést mindig vagy majdnem mindig fordított versektől kaptam, bár néhány nyelvben meglehetősen otthonos vagyok. Nem tudom, hányszor olvastam végig eredetiben, és mondhatom, nem felületesen Rilke vagy Apollinaire, Montale vagy Trakl verseit, franciául is bármikor felmondom a Kikericseket vagy a Búcsút, németül a Herbsttagot, de igazán most is csak magyarul hatnak rám. De hadd mondjak még néhány szót a szorosan vett formai kérdésekről is. Mi,
