Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Vakügetés és megbocsátás
Vakügetés és megbocsátás 75 Úgy emlékszem, tizenhárom évesek lehettünk. Hárman voltunka bandában: Hadnagy Pál Terus, Tóth Karcsi és Vidus. Egy dunántúli kisvárosban laktunk, elég messze a központtól, viszont közel a vásártérhez, futballpályához, vasúti restihez, jégpályához. Onnét jártunk be a főtéri gimnáziumba. Másfél kilométer semmi, az ember lefutja, hamuszáj. Néha mégis hosszabbnak tűnt, mint az örökkévalóság, különösen, ha elgázoltunk valamit, s csak később kaptunk észbe, mondjuk nyolc előtt öt perccel. Óránk még nem volt, csak a főtéri templomé, mely többnyire fél hatot mutatott, lógtak a mutatói. Azonkívül Koncz úrra lehetett még számítani, az órásra, túl a fele úton. Ott az egész kirakat kajánul ketyegett s egyúttal a kirakat tükrében is megnézhettük magunkat, hogyan festünk nyolc előtt öt perccel. Csakhogy ez túl kézenfekvő megoldás volt, tehát gyanús, ugyanígy az is, hogy megszólítsunk valakit. Nem kínált dramatizálható újdonságot a mindennapos gömbfelület epikájában. Ilyen megalkuvás eszünkbe se jutott. Kivételesebb órára vágytunk az evidenciák világegyetemében. Vidus ekkor fedezte fel zseniálisan Kripsz urat; akit mi neveztünk el így. Igazi nevét mai napig homály fedi és azt is, hogy ki volt, mit gondolt rólunk. Hatvan-hetven évesnek becsültük s ez olyan kornak tűnt, ami legföljebb a teknősbékáknak adatik meg vagy a nagy bűnösöknek. Kripsz úrnak sárga sétapálcája és fekete keménykalapja volt, ami már önmagában is rejtély és humor. Galaktikai bicsaklás, ami konokul játszott rá az eleve elrendelésre, s látszott, hogy nem hajlandó helyesbíteni magát. S nekünk épp ez jött kapóra. Ugyanis minden reggel háromnegyed nyolckor lépett ki a Hármas-híd utcából, megállt a sarkon, kifújta az orrát, majd kis szatyrával a kezében tovább sétált. Mintvalami beütemezett varjú: hibátlan abszolút, a relatív élő cáfolata. S pusztán már ezért is szeretni kellett, a rémisztőén aggálytalan pontosságáért, ami mégiscsak egy esendő szervezetbe volt beépítve. Elhatároztuk, hogy őt használjuk órának. Tervünk és kísérletünk alig volt indokolhatóbb, mint a homály pedantériája. Egyszóval, isteni volt, jó mulatságnak ígérkezett. S úgy döntöttünk, minden reggel illedelmesen köszönteni fogjuk, mosoly és kétértelműség nélkül, hogy még véletlenül se lehessen félreérteni megbízhatóságunk méltóságát. Kripsz úr őszintén megdöbbent, mikor első alkalommal kórusban jóreggelt kívántunk s még meg is hajoltunk hozzá. Szemöldökbozontja felszökött, mint egy csonka szalmacsutak. Csöppet se látszott hálásnak, szó nélkül tovább csoszogott, és néhány napig semmilyen változást nem észleltünk a magatartásában. Egyre mogorvább lett. Végül az egyik reggel megtörtént a csoda: alig észrevehetően megbiccentette a fejét, s mintha a pillantása se lett volna olyan szigorú. Odavoltunk a gyönyörűségtől - lám, a paralizált remény is megszüli magzatát. S még egy Kripsz úrból is választ le-
