Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Vakügetés és megbocsátás

76

Úr Dunatáí • 2001 iúnius

hét kisajtolni, ha az ember elszántan vágyik rá. Minden hibátlanul funkcionált - a kórusban köszöntés, a tartózkodóan hálás mosoly, a biccentés. Sőt, egyik nap a kalapját is megemelte. Új rendbe rendeződött egy világegyetem, melyről eddig gyáva elképzeléseink voltak. Szerettük Kripsz urat, mivel eldőlt a meccs, és győztünk. Ezután már csak a finomítás lehetett hátra. Néhány kísérleti nap eltelte után - mikor a kalapemelés már megható kalaplengetéssé forrósodott - váratlanul és minden előkészítés nélkül átnéztünk rajta, nem viszonoztuk a köszöntését, olyan közönnyel, ahogy a természeti törvények bánnak el a bizalmunkkal. Még azt is meg tudtuk állni, hogy ne engedjünk a kíváncsiságunknak, ne nézzünk vissza s ne arassunk le semmilyen önelégült babért. Kripsz úr rossz álomnak vélhette a világrend változást, mert néhány napig még szívósan kísérletezett a kalapemeléssel - bár egyre csökkenő lendülettel. Arca olyan lett, mint a naspolya, a válla is görnyedtebb, amitől még nevetségesebbé vált a csoszogása. Aztán hamarosan ki is múlt az életünkből. Vagy útvonalat vagy időpontot változtatott - esetleg meghalt. Ez is felmerült. Mire megjött a nagyvakáció, már olyan emlékké távolodott, melyből - akkor még - aligha lehetett bármilyen jövőt kikövetkeztetni. Az uralmat újra átvette fölöttünk a jelenidő, újra győzni akartunk és példamutatóan beavatkozni a világóra járásába. Hogy igenis lehetséges ez. S hogy igenis ez a dolgunk, bármi is az ár. A vakügetés képe, gondolata meg sem kísértett bennünket.

Igaz, a megbocsátás gondolatával sem tudtunk volna mit kezdeni - ha történetesen egy assisibeli madarász élére állítja előttünk ezt a pálcika-keresztet. Megbocsátani - kinek? Magunknak? Nevetséges. Akadtak fontosabb végrehajtanivalók.

Néhány év múlva újabb cikázást kellett tudomásul venni az ég földi tükörképén. Ahogy a vidéki kúriák bútorcsendjébe repeszt bele egy válogatatlan holmikkal teletömött, ki tudja kitől örökölt almárium reccsenése. Akkoriban erősen hadilábon álltam a templomlépcsőn üldögélő kéregetőkkel. Ingerelt az alázatuk, a kegyes szövegük. A számítóan gépies önlefokozás, a cukrász-mázzal bevont nyomorúság kölcsönös szentesítése. Tisztább ügynek éreztem volna, ha mellbe üt, mint a bútorreccsenés: „Egy szóra, uram. Magának jobban sikerült. Rendben: nincs harag, de lássuk egyszer az okokat is.” Persze, tizenhatéves voltam, egy elképzelhetetlen, vértelen forradalom megszállottja. S a magam akkori eszével érteni véltem Nietzschét: „Nem imádkozol többé, nem nyugszol többé határtalan bizodalomban - megtagadod magadnak, hogy egy végső bölcsesség, jóság, hatalom előtt megállj és lekantározd gondolataidat - nincs szüntelen őröd és bánatod hét magánosságod számára - úgy élsz, hogy nincs kilátásod a hegyre, melynek a fején