Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Nyomozások
Nyomozás 65 leszorít a nyakamba. „Te még megteheted, öcsi. Neked az isten se néz oda, és akkor is mi van?” Nem sietem el. Előbb megpróbálom én is kiüresíteni a pillantásomat, s kiválasztani valahol egy háztetőt, ami fölött már nincs semmi. De érzem, hogy ez is hamis. Látni akarom, hogy mit csinálok. S hirtelen elhúzom a ravaszt. Kráterszerű, villámgyors nyom; a széleken, mint egy köldökmélyedés, ráncolódva rándul össze a bőr. Anyám minden kapcsolatot elveszítve fekszik az ebédlődíványon, és megállás nélkül ütögeti a falat. Később a verandáról hallatszik be a csukló vinnyogása; néha majdnem nevetésnek hat, ahogy sír. Még később az udvarról hallom a csoszogó karistolást; úgy lépked, hogy nem emeli föl a lábát, csak csúsztatja, görcsösen hozzátapad a földhöz. Már van öt óra is, mikor apám minden jel szerint az utolsókat lélegzi. Ahogy föléje hajolok, egy apró bogár röpköd az arcunk között, hangja egyenletes, mint a hajszáldrót. Szárnya szivárványló zöld, kidudorodó pontszeme bíbor és türkizkék. Kint a gátőrháznál tömegestül rajzanak a petróleumlámpa körül, s színtelen pöszlékké zsugorodnak a lángtól. Eszreveszem, hogy ő is a bogarat nézi, hogy beáll a pillantása egy bizonyos szögbe. Nem hozzám igazítja a szemét, noha érzem, hogy engem is figyel; s most talán kell is ennyi eltérés, hogy valóban egymást lássuk. „Ne tiltakozz - mondom. - Megfogsz halni. Próbálj elaludni. Én csukom le a szemedet. Gondolj valami olyanra, amit még sose gondoltál. Amit már nem lehet elrontani. Aludj el. Ne tiltakozz, apa.” Nehezemre esik ezt a semmit mondani; de magamnak se tudnék jobbat. S látom, hogy pontosabban érti, mint én. Lassan engedemvisszaafejét a párnára; egyik ujja élesen beleszorít a bicepszembe. Este úgy sétálok végig az utcákon, mintha egy idegen városba tévedtem volna. A lakásunkban valamennyi lámpa ég, az ablakok nyitva, a rolók egész a rúdig fölengedve, porcelángombos húzójukat csapkodja a huzat. A templomtér - ahová az ablakaink néznek - akár egy likvidált nézőtér. Akkor még nem emlékezhetem rá, hogy a Mókus utcától nem esik messze a Templom utcai plébániákért; de azért mégis van hasonlóság a két éjszaka között, pedig nem erőszakolom. A nóniuszt ide vezetem ki legelni, a plébániakertbe, én meg hanyatt heveredem, és hallgatom a hersenő neszt, ahogy tépi a füvet. Gondolatban addig próbálom nyújtani a templom tornyát, míg olyan vékony nem lesz, mint az ökörnyál. Erős a kísértés, hogy az észrevétlenségig megszűnjek, és otthon érezzem magamat. De ez már nem sikerülhet; egy idő múlva kénytelen vagyok felülni és megigazítani a kemény dudorodást a farzsebemben, annyira vág. Inkább játékszer, mint pisztoly, mintás gyöngyházberakással; apám évekig őrizte a fiókjában. Velem van a fronton is, hogy legalább ez
