Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - Nyomozások
66 Út Dunatái • 2001 túnius legyen, ha nem lesz jobb megoldás; s szerencsére elég lapos meg kicsi, hogy megússzak vele néhány motozást. Kétszer is elveszítem, és mind a kétszer előkerül: mint a kullancs, úgy ragaszkodik hozzám. Fönt a manzárdon se találják meg, pedig még a nadrágom alá is benyúl a buzeránsforma altiszt, aki a járőrt vezeti. Közben arra figyelek föl, hogy a nóniusz abbahagyja a legelést, erősen a Duna felé figyel, s váratlanul nyeríteni kezd. Egy rendőr tűnik fel később valamelyik mellékutcából, s megáll a gázlámpaoszlop mellett; de nem jön oda igazoltatni, helyette behúzódik az árnyékba, leül egy gömbölyű kapukőre. A ló erre újra fölnyerít, és fölemeli az egyik lábát; pedig nincs semmi olyan, amit az eddigieknél jobban lehetne észrevenni. Legfeljebb az, hogy a plébániatemplom tornyán is áthúz valami fény, aminek semmi köze semmilyen fényszóróhoz: csak a hold előtt ritkul fel kicsit a felhő, majd megint tömöttebb lesz. Időben nem sok az egész, de ahhoz elég, hogy az a régi szeplős arc lassan újra hátrabukjon a vállamra, és a rohamsisakja hozzáérjen a számhoz. A feszesre húzott sisakszíj mély árkot nyom a húsába, s ezt majdnem elviselhetetlen látnom. De még így is percekbe telik, mire sikerül kilazítanom a csatot; Bromberg és Stargard között annyira elfagytak az ujjaim. És a nóniusz is csak most engedi le a lábát, és felém fordítja a fejét. Mintha tényleg valamilyen választ várna. Először úgy próbálom megfogalmazni, hogy a szűktől fölívelő kicsavart nyakvonal beszédesebb, mint egy lehetséges szemrehányás - de Emil atyát ez egyáltalán nem elégíti ki. Megkér, hogy írjam le újra az egészet, és kezdjem még messzebbről, amilyen részletesen csak tudom. És egyáltalán nem baj, ha az időpontok nem egyeznek, csak az a fontos hogy kezdjem még régebbről. Azt hiszem, a következő nyár lehetne a legmasszívabb dátum, mikor a Csörge-tónál először látok vadnyulat vízbe fulladni: éppen a Lontai úr dobermanja üldözi az egyik közeli kukoricásból. A nyúl először megkapaszkodik egy vasrúdban, de látszik, hogy nem érzi biztonságban magát, és nekivág a tó közepének A kutya a nádas széléhez fut, ahonnét zavartalan a kilátás, és veszettül csahol. Én a szerszámoskunyhó tetejéről nézem a jelenetet. A nyúl hamar kifullad (vagy már előzőleg harapást kapott), és egyre gyakrabban bukik le, majd váratlanul fölemelkedik, s két mellső lábát pingvin módjára lelógatja. Gereznája annyira lenyalt és csúszósán fényes, akár a fóka bőre. Érthetetlen, hogyan tud ennyire kiemelkedni a vízből, és másodpercekig ebben a pózban maradni. Lehet, hogy az egykori zsilip besüllyedt betonoszlopára akadt rá a lába; de sokáig abban se bízik, továbbúszik, és vakkogó nyüszítéssel elmerül, mielőtt sprintelve odaérnék. Kis késéssel a kutya is követi a példámat, de akkor már hiába csapkodunk a tó közepén, nem tudunk többé ráakadni.
