Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 2. szám - MÉSZÖLY MIKLÓS - A pille magánya
44 Út Dunatái • 2001 túnius dönthető. Noha lépked, mégis megtorpanva áll - amit tévesen tulajdoníthatunk a kép fogyatékosságának - hisz meglehet, hogy a mozgás sokkal magasabbrendű létállapotáról ad hírt. Ó, már annyira mozdulok, hogy folytonos visszaérkezésben is vagyok. Elképzelhetjük a mestert, amint december közepe táján kinéz a verandaablakon a hódarás kertre. Mi zúghat ott le az ünnepi ürességben! A völgységi járásban - ha mond ez valamit - nálunk méteres a hó, az indákkal befont szőlőprés helyen akkoriban még csak vadkörtefa áll, és épp azon a télen szakad le két robusztus oldalága - sok volt neki a szépség amivel a külön-külön könnyű pelyhek megajándékozták. Csak hol az elviselhető teljesség határa? Mi a mérce? Mi a szereteté? A pontosságé? Minek nincs fonákja? Mi tudható kockázat nélkül? Hol az ok, aminek nincs következménye, csak tündököl? A mű? Dehát milyen mű az egek szerelmére?! Avagy egyszerűen hagyni kell mindent forró-hideg szívvel. Legyen. Talpalni kell a cipőt, talpalni a cipőt, talpalni... Ezúttal egy idilli cipőt, most minden erre játszik. Hannelore az ösvényen jöttében maga a megtestesült kifoszthatóság, központi célpont az Y-formán elágazó ösvény fókuszában. Az ösvény nem a házhoz kanyarodik el, ami az észszerűnek látszó dolgok históriai predestinációjából következnék, hanem nekifut egy kerítésnek, ahonnét nincs lejárat. Oda, ahhoz a teraszos kiszögelléshez ugyanis, amelyből vaskos kőmellvéd kerít el egy darabot majdnem hibátlan körívvel, s amelyből ugyancsak nincs kijárat, legalábbis a kép nem fitogtatja, inkább rejti. Erre a mellvédre támaszkodik egy jelenlét nélküli ifjú, fejét a megbékélt melankólia jóindulatával biccenti oldalt és maga elé néz. Pontosabban, az alant nyugvó víz tükrére. Korántsem tó ez, még kevésbé patak kiöblösödése. A domboldalt támasztó sziklafal mentén lagúna kanyarodik be és az juhászítja szemünk elé a tengert. Nem az ügynökét, magát a tengert. Keskeny hasadékon messze ki is látunk rá. A horizont fölött magasan két elmosódó madár köröz, egy másik a lagúna résben, egészen alacsonyan. Kifelé tart, a tenger felé. Ezt tudomásul vesszük, de mégsincs olyan érzésünk, hogy illetéktelen hírekkel távozik vagy akár egy bizonyos megfejtés, toronyszoba-titok kulcsát viszi magával a csőrében. Ami van, itt van, nincs is vinni hová, hiszen éppen ide lett hozva. Van azonban egy még alsóbb terasz szint is, ott már a lagúna tükre nem látszik, de partján ott is ül egy jelenlét nélküli ifjú és enyhén horgasztott fejjel szintén maga elé néz, a víztükör felé. Akár a Doppelgängerek, bársonykelme ruhában. És végre is, Hannelore feléjük tart a védtelen mozdulatlanságával. Vajon ki és mi osztódott itt kettőbe - és minek a nevében? Ki fog vétkezni Hanneloréval?
